Merjetek segítséget kérni

Kedves MT!


Lassan két éve segítek önkéntesként munkanélkülieket az elhelyezkedésben. 18-55 év közötti nők, férfiak, kék és fehér galléros munkakeresők mind – mind részt vettek a tanácsadásokon. Nagy részük segítséggel talált munkát, egy részük nem. Aki nem talált munkát, az is kitartással, harcokkal el tudta érni, hogy beiskolázza a Regionális Munkaügyi Központ olyan képzésre, amely elősegíti a későbbi elhelyezkedési lehetőségeiket. És voltak olyanok is, (kb. 10%) aki csak önmaga megnyugtatására használta ezt a lehetőséget, egyébként meg nem tett semmit.


Őket általában továbbküldtem egy munkapszichológus ismerősömhöz, hogy megnézzék, milyen lelki tényezők gátolják az elhelyezkedésben (depresszió, tanult reménytelenség, teljes feladás, lustaság stb.). Ez is ingyenes szolgáltatás lett volna, de egyikük sem élt vele. Ez tapasztalataim szerint a hazai társadalom segítőkkel szembeni ellenállásnak egyfajta beidegződése, amihez hosszú évek társadalmi szemléletváltására lenne szükség.


Munkanélkülinek (többek közt) azért nehéz lenni, mert megszűnik a rutin, megszűnhetnek kapcsolatok (pl.: nem találkozunk napi szinten kollégákkal) és a kiútból egy lehetőség van: a változás, önmagunk újrafogalmazása. Szakirodalmi hivatkozásként Amundson (1993) kutatásait említeném meg, aki szerint a munka elvesztése megkérdőjelezi az egyén identitását. Ahogy ő fogalmaz: „Még az erős szakmai azonosságtudattal rendelkező személyek számára is nehézséget okoz identitásuk fenntartása. A munkanélküliséggel történő megküzdés előfeltétele a ki vagyok, mit szeretnék csinálni újratárgyalása.”


Ezért fontos, hogy amíg a munkanélküliséggel járó lélektani terheket nem dolgozza fel az ember, addig nem lehet rátérni identitásuk „felépítésére”. Addig ne vágjon bele a munkakeresésbe, ne jelentkezzen állásokra, mert nagyon alacsony az esély, hogy foglalkoztatni fogják. (Kérjenek segítséget!)

Meg lennétek lepődve, ha tudnátok, az ilyen elkeseredett, „engem nem vesznek fel sehova” kezdetű levelek mögött hány visszautasítás rejlik. Valójában kevés. A realitás az, hogy rengetegszer olyan pozíciókra jelentkeznek, amelyekre különböző okok miatt nem megfelelőek. Bár jelenleg egy álláshirdetésre (pl.: kereskedelmi asszisztens) 150-200 pályázat érkezik, addig ennek közel 15%-a az, akik valóban rendelkeznek mindazokkal a kritériumokkal, amelyeket velük szemben támasztanak.

 

Pont ezért pl. azok, akikkel együtt dolgozom, minden héten küldenek egy linkeket tartalmazó Excelt, amelybe beírják, hova jelentkeztek. Meg lennétek lepődve, milyen nagy arányban jelentkeznek rossz helyekre. Ezzel pedig az a nagy probléma, hogy míg ő valóban elküldte 100 helyre az önéletrajzát, jó esetben is max. 20 helyre kellett volna beadnia, így az arányok sokkal rosszabbak lesznek a reálisnál (100:5 lesz 20:5 helyett). Így nem csoda, hogy nagyon gyorsan kialakul a reménytelenség.


A lényeg, amiért írok az, hogy szomorúnak tartom az empátia teljes hiányát, amellyel itt találkoztam. Minden oldalról.


Nem kéne erőltetni azt, hogy lenyomunk megoldásokat a másik torkán, mert ahogy mindenki más, ahogy mindenki másképp birkózik meg az élettel úgy másképp tudnak ismét munkavállalókká válni.


Mindenkinek sok sikert kívánok: Zsuzsa
 

Amennyiben van olyan történeted, amit szívesen megosztanál másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt részed, akkor írd meg nekünk a  munkahelyiterror@gmail.com címre!

 

Munkajoggal kapcsolatos kérdéseket a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre küldheted!

 

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez Add az RSS olvasódhoz