Mindenkit kicsinált az új főnök
Tisztelt Munkahelyi terror blog!
Nem olyan régen egy ismerősöm ajánlotta az önök blogját. Az utóbbi napokban elég sok történetet elolvastam és a saját helyzetemre való tekintettel én is megosztanám a saját tapasztalataimat. Vidéki nagyvárosban egy kis cég alkalmazásában állok, rajtam kívül mindössze 5-en vagyunk, beleértve a cég tulajdonosát is, aki a főnökünk. Korábban nem ő vezette a vállalkozást, családon belül valahogy átkerült hozzá. Én már majdnem 7 éve itt dolgozom, de amióta ő lett a vezető, a cég is elkezdett betegeskedni és a munkakörnyezetünk is alaposan megváltozott.
Korábban, köszönhetően a kis létszámnak és, hogy régóta együtt dolgozunk, elég családias volt a légkör, az előző cégtulajdonos pedig rendkívül empatikus volt velünk, amellett, hogy teljesen jól kézben tartotta a cég ügyeit és még a válság ellenére is elég jól működött minden. Amióta az új tulajdonos viszi a dolgokat, tehát körülbelül május óta, minden a feje tetejére állt. Azzal kezdte, hogy két kolléganőmet, az egyiket ráadásul 4 hónapos terhesen ellehetetlenítette és elérte, hogy maguktól mondjanak fel. Erre különösebben semmi oka nem volt, vagy lett volna, mert mindketten megbízható, jó munkaerők voltak, ők is jó pár éve a cég alkalmazásában álltak, de valamiért nem tetszettek az új főnökünknek és lecserélte őket. Méghozzá körülbelül 1-2 nap alatt lettek újak, szóval minden bizonnyal már előre megvoltak az emberei, csak szabaddá kellett tennie a helyeket. Ketten maradtunk a régi csapatból, és mondhatom, mi is alaposan rágörcsöltünk a helyzetre, nem éreztük mi sem biztosnak a talajt a lábunk alatt.
És bár volt egy személyes elbeszélgetés mindkettőnkkel, ahol közölte a főnökünk, hogy továbbra is igényt tart majd a munkánkra, ennek a tettei eléggé ellentmondani látszottak. Az egyetlen férfi kollégát, aki velem együtt még megmaradt az előző időszakból, szintén pillanatok alatt elküldte, neki felmondott rendkívülivel. Igaz, hogy szerencsétlen kolléga elkövetett egy elég súlyos hibát, de akkor is meglepő volt a helyzet, főleg a korábbi beszélgetés miatt. És láss csodát, a helyére is pikk-pakk lett ember, így már csak egyedül én maradtam a régiek közül.
Mondanom sem kell, néhány hét után eljött az idő, amikor én kerültem terítékre. Az új munkatársakkal nem nagyon találtam meg a közös hangot, egyrészt mert nagyon más típusú emberek, másrészt pedig semmi hajlandóság nem volt bennük még a legalapvetőbb normális munkatársi viszony kialakítására sem. Kezdtem teljesen elszigetelődni, mert még a köszönés is nehezükre esett, teljes mértékben levegőnek néztek, kizárólag akkor szóltak hozzám, amikor feltétlenül muszáj volt, ez is csak az egyes munkák kapcsán történt meg.
Mindez eléggé megviselt, de a kezdeti lelkesedésem, amely arra késztetett, hogy ezt a kellemetlen és lehetetlen szituációt valahogy megoldjam idővel alábbhagyott és beletörődtem. Csakhogy mindez csupán a kezdet volt, ugyanis a főnököm is elkezdte belém törölni a sáros cipőit. Minden azzal indult, hogy egy pénteki napon bent felejtettem néhány személyes tárgyat az íróasztalomon. Nem volt nagy ügy, legalábbis számomra nem, mert olyan dolgokról beszélek, amelyek nem hiányoztak volna a hétvégén. Szombat hajnalban, fél 6 magasságában őrjöngve hívott a főnököm, hogy bent van az irodában és mit is képzelek én magamról, hogy raktárnak használom a munkahelyi környezetet… Teljesen kómásan először fel sem fogtam mit akar, majd szabadkozni kezdtem, de nem várta meg a választ, rám csapta a telefont. Hallatszott a hangján, hogy nem teljesen józan, de máig sem értem, egyáltalán mit keresett az irodában hajnalban és azt sem, mi volt a gond azzal a két kis tárggyal, amit ott felejtettem. Nyilván csak ürügy volt, mert azóta folyamatosan ott rúg belém, ahol, és amikor csak tud. Ha jól csinálok mindent, akkor csak simán azt érezteti, mennyire lenéz és mennyire semminek tart, ha pedig hibázok, hiszen csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, akkor ordít, káromkodik velem, a kutyával nem bánnak így, még a legmostohább környezetben sem.
Rászokott a hajnali, illetve a késő esti telefonálgatásra is, az sem érdekli, ha hétvége van. Semmitmondó és lényegtelen ürügyekkel zaklat, amiket már vagy elmondott korábban, vagy amelyek simán ráérnének később is, de őt ez nem érdekli. Világos, hogy arra megy kis a játék, meddig bírom cérnával és mikor sokallok be. El akarja érni, hogy magamtól lépjek ki a cégtől és azt kell mondjam, nagyon jó úton halad felé. Folyamatos gyomorbántalmaim vannak és több pánikrohamom is volt az utóbbi időben, alig tudok aludni, enni pedig már szinte semmit, 7 kilót fogytam május óta.
Sajnos nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy álláskeresővé váljak, van egy 7 éves kislányom, akit nevelnem, iskoláztatnom kell, a szüleim pedig már sajnos nem élnek, a férjemmel pedig elváltunk és ő külföldre ment dolgozni, minket pedig minden szinten hanyagol, gyerektartást sem fizet. Csak magamra számíthatok, így addig, ameddig nem adódik más lehetőség, nem tehetek mást, mint tűrök. Persze próbálok állásokat nézni, jelentkeztem is az önéletrajzommal néhány helyre, de egyelőre semmiféle visszajelzést nem kaptam.
Nem tudom, mi lehet a megoldás, de nem is tanácsot várok, csak úgy érzem, ha leírom a kálváriámat, talán az állandó stressz egy része, amiben élek talán enyhülhet. Ha pedig nem, legalább megpróbáltam. Remélem, kikerül az oldalra a történetem és, hogy a hozzászólók nem ugranak nagyon nekem. Mielőtt megkapom, miért is vagyok hülye és mit kéne másként csinálnom, csak abba gondoljanak bele, mennyire nincs mozgástere valakinek, aki egyedül nevel egy pici lányt és igyekszik az ő életét egyengetni. Köszönöm, hogy elolvasták!
T. Ildikó
