Ordas hazugságok, amelyekkel egy álláskereső találkozhat

Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre

 

Tisztelt Munkahelyi Terror blog!

Amiről én írok nektek, nem igazi terror, de legalább annyira megkeseríti az életemet, mintha egy idióta főnök piszkálna reggeltől estig. 2016 októberében megszűnt a munkahelyem, ahol 8 szép évet töltöttem el. Tényleg jó kis cég volt, de az utolsó pár évben már látszott, hogy gondok lesznek, mégsem nézelődtem az állások között, mert mindig úgy tűnt, a problémák megoldhatók. Aztán, amikor épp úgy nézett ki, hogy újra futni kezd a szekér, az egyik pillanatról a másikra bejelentették, hogy itt a vég. Nem estem kétségbe, hiszen több mint 20 év tapasztalat áll mögöttem a szakmámban, ráadásul jól beszélek oroszul és a magyart is kapiskálom kicsit. 

Nagyjából 2 hét láblógatást követően elkezdtem új állás után kutatni, de hiába voltam mindenre felkészülve, mégis hidegzuhanyként ért, hogy több mint fél év alatt nem sikerült találnom semmiféle értelmes, nekem való állást. Pedig rajta vagyok a témán, gondolhatjátok. Nem telik el úgy nap, hogy legalább 6-8 helyre ne küldeném el az önéletrajzomat és nem böngészném a hirdetéseket az internet összes bugyrában, Facebooktól az állásportálokig. Szinte zéró reakció érkezik vissza hozzám.

Havi 1-2 interjúig jutok el, ahol bár úgy érzem, elég jól teljesítek, a lekoptatós „majd jelentkezünk” reakción kívül semmiféle eredményt nem tudok felmutatni. És akkor álljunk is meg egy szóra! Rendkívül irritáló a cégek hozzáállása a pályázók értesítésével kapcsolatban. Kivétel nélkül minden egyes helyen kiscserkész becsületszavukat adják, hogy jelentkeznek majd, telefonon, de legalább elektronikus formában és akkor is tájékoztatnak, ha nem én leszek a szerencsés nyertes. Nos, ezek a legordasabb hazugságok, amelyeket egy álláskereső hallhat. Ugyanis 20-30 cégből jó esetben egy hajlandó egy sablon, előre gyártott üzenetet elküldeni, a többi még ennyire sem veszi a fáradtságot, ezzel sem tiszteli meg a jelentkezőket. Egyszerűen nincs hozzá kedvük, nincs rá késztetésük, tesznek rá, hogy ez mennyire lenne fontos az álláskeresőknek. Már ennél a pontnál megmutatkozik, hogy mennyire tartják azokat, akikből végül munkatársakat választanak. Pedig nem gondolom, hogy túl nagy erőfeszítés volna betartani az ígéretüket és mégsem.

minciuni.jpg

A másik fele, hogy sok olyan álláshirdetéssel találkozok, ami már hónapok óta kering a neten, vagy állandóan elérhető, vagy fel-felbukkan időközönként, mégsem hívnak be, holott a kritériumok alapján beleillenék a képbe. Ezek vajon valós állások, vagy csak azért hirdetik őket, hogy az álláskeresőket ingereljék?

Többször belefutottam már abba a kátyúba is, hogy az interjún olyan szintű személyes kérdésekkel bombáztak, kezdve a családi állapotommal, egészen odáig, hogy milyen világnézettel rendelkezek, amiktől szintén kinyílt a bicska a zsebemben. Az, hogy az életkorom hátráltató tényező, nem volt titok számomra, de hogy be kelljen számolni a magánéletem részleteiről és a politikai meggyőződésemről, az már túlmegy minden határon. És itt jegyezném meg, nem holmi sufni cégekről beszélünk, hanem komoly, nagy multiknál fordult elő mindez.

Ha összegeznem kellene, azt mondhatom, ma Magyarországon az álláskeresés egy középkorú ember számára majdnem egyenlő a lehetetlennel. Vagy alább adja az igényeit, lehetőleg teljesen és elmegy valamilyen himihumi telefonálós munkát végezni, mert ezek a helyek éhbérért szívesen alkalmazzák az embert, vagy itt hagy csapot-papot és külföldre helyezi át a székhelyét, esetleg még végezhet közmunkát, amiből jól tudjuk, „kiválóan meg lehet élni”. Én a magam részéről még várok néhány hetet, esetleg egy-két hónapot és ha semmi sem változik, dobbantok családostul. A gyerekek amúgy is ebben gondolkodnak, így ez tűnik a leginkább járható útnak. És ez rendkívül szomorú az országra nézve.

Üdv,

S.

Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!