Munkahelyi (T)error

2017.nov.30.
Írta: Despota 34 komment

Egy multinál ezerszer jobb dolgozni

Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre

Tisztelt Munkahelyi Terror blog!

Dolgoztam egy szervízben ügyfélszolgálatosként, ahol a tulaj az unokatesóm volt...

Mindenhová kamerát telepített és mikrofont, hogy lássa és hallja amit beszélünk.  A raktárat leteríttette kartonpapírral, hogy ne legyen koszos a járólap, de a kartont is fel kellett mosni minden nap... Ha nem volt pénz a kasszában, akkor elvárta, hogy a sajátunkból fizessük ki az alkatrészeket..
Családi okból nekem kellett suliba vinnem pár napot az unokát, jeleztem, lehet kések pár percet, szabit vetettek ki velem, de az természetes volt, hogy minden nap tovább dolgoztam, ingyen Karácsonyra kaptak a fiúk az ügyfelektől ajándékot, elajándékozta, mert az őt illeti.. Ha kitakarítottunk, látványosan utánunk takarított.
angry-businessman-making-a-fist-on-meeting.jpg
Nem vett fel takarítónőt,mondván majd azért ad havi 20 ezret... letagadta, hazugnak nevezte a kolléganőmet is, meg engem is...
Fizetéskor közölte: most másra kell a pénz és elvitte...
Soroljam még?
Januárban rakott utcára, mondjuk utána többen is felmondtak,mondván ha ilyen egy rokonhoz, akkor ők mit várjanak..  
Üdv nektek!
Ja most egy multinál vagyok, ezerszer korrektebb.

A vagyonőri rendészi szakma "szépségei"

Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre

Tisztelt Blog!

Ezek történtek egy állami intézménynél, közalkalmazottként ezt élem meg:

Rendészet.  Budapesti kórház. Rokoni, haveri szálon odahelyezett biztonsági osztályvezető. Zéró vezetői tapasztalat, zéró tudás. Közvetlen rendészeti vezető nincs. 4 váltásvezető 20 beosztott.

Kálváriám akkor kezdődött amikor pár hónapja  felhívott az osztályvezető közölte ne sz@rjak oda ahol eszek. (?) Miért hangoztatom, hogy nem jogszerű a szabadságok kiadása  általa. Nem hangoztattam, de így van. Ezután a kezembe nyomott egy iratot:

trident-security-1_the-main-responsibilities-of-private-security-guards_image.jpg

Egyoldalúan módosította kinevezésemet, munkakörömet, egy fiktív munkaköri alkalmassági indoklással, minősítéssel, iktatószám nélküli irattal. Szóltam, hogy ez így nem oké, mert közalkalmazott munkáját minősíteni az erre a Kjt. által rendszeresített formanyomtatványon lehet, más munkahelyen történő végleges foglalkoztatáshoz a közalkalmazott beleegyezése is szükséges. Egyoldalúan  a kinevezést nem módosíthatja. (Osztályvezetőként biztos nem.) A munkáltatói jogkör valós gyakorlójához írt megkeresésemre választ nem kaptam. A  szolgálatszervezésből ellenben a biztonsági osztályvezető már ekkor törölte a nevem, így láttam el szolgálatot.

Ezután összehívta a rendészeket, előttük közölte mennyire gerinctelen vagyok, miattam kirúgják majd őket, visszavonják vagyonőri engedélyüket. ??  Kaptam hideget-meleget: „Te tangás kurva” leverünk az épületek mögött…stb. A vagyonőri rendészi szakma szépségei, romantikája.

Ezután az osztályvezető már szabadságot sem adott ki, táppénzre kerültem részben a kimerültség miatt, megvonatta a táppénzemet is valahogy, erről papírt nem kaptam. ………………..Talán ez már megérne egy ügyészi feljelentést.

Tisztelettel T.

Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!

A fél cég végigment rajta

Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre

Kedves Munkahelyi (T)error blog!

Szeretnék megosztani veletek egy történetet arról, hogyan képes egy munkáltatói hozzáállás tönkretenni az embereket, csapatokat, tehetetlenné tenni a közvetlen feletteseket és megengedni azt, hogy megannyi szenvedő áldozat sétáljon be nap mind nap, nyolc órában, a napjának háromnegyedében szenvedni a terrorba.

Viszonylag friss ember vagyok, 2015. májusában kezdtem a cégnél, ahol jelenleg dolgozom. Azt kell mondjam, kisebbfajta álom vált valóra, pedig nem ad álomfizetést, sem sok támogatást a saját embernek, bár tény, a szabadjegy nagy erőssége a cégnek. Nekem viszont nagy szerelmem volt, hogy buszokkal vagy autókkal foglalkozhassak, hát, az előbbi összejött.

Kezdő munkavállalóként azonnal rám zúdítottak mindent. Egy súlyos beteg kollegina helyére vettek fel, aki pánikbetegséggel, tüdőrákkal és sok egyéb mással küzdött, és már hónapok óta nem tudott megjelenni munkahelyén, folyamatosan gyengült. A nyár viszont közeledett, és a kolleginák meggyőzték a közvetlen felettest, hogy kell egy ember, aki tudja helyettesíteni őket, ha az emberek szabadságra mennek: egy nyaralásra úgyis mindenki elmegy, hiszen egy év görnyedés után megérdemli, és a gyerekét mindenképp megnézi, ha ballag. Hát ekkor vettek fel engem, a beteg kolleginát áttéve passzív állományba, engem pedig lelkesen tanítva, ha eljön az idő, akárkinek a helyére be tudjak ugrani. Ezzel még ha nem is a legnagyobb tudású kolleginává váltam, de tény, a folyamatot éppen úgy átláttam elejétől végéig, mint néhány tapasztaltabb kolleginám, vagy a felettesünk.

Minden hölggyel dolgoztam együtt, aki szóba jöhetett. Remekül ment a munka, mindenben szerettem valamit. A diagnosztikán különösen az embereket, és ők is engem. A műhelyirodán úgyszintén, mi több, az ottani munkát még érdekesebbnek találtam, mert kíváncsi voltam rá, melyik buszra milyen anyagok mennek, mit kell rajtuk csinálni, mi a hiba, hogyan állapítható meg, ki melyiket tartja a legjobbnak. A számlázáson pedig a felettesemmel és a kolleginámmal remekül telt az idő, elvégeztük az ellenőrzéseket és az idegen javítások engedélyezését.

Egyetlen apró probléma akadt: a műhelyirodán az egyik műhelyírnokkal nemigen találtuk meg a közös hangot, de ennek nem szenteltem nagy figyelmet, hiszen csak egy pár napról volt szó, aztán akadt, hogy hónapokig nem láttam. Illetve az, hogy a felvételikor kijelentették, a tanulás során egy műszakos leszek, aztán fogok járni két műszakba. Már több, mint egy éve tapostam, és az a két műszak összesen négy nap, ha volt...

Félreértés ne essék, tudom, hogy még a legnagyobb szerelmesek között is előfordulnak szóváltások. Nem mondom, hogy az összes többi kolleginával és kollegával mese habbal a munka, de tény, hogy minden összezördülést emberi, tisztességes békülés váltott, és ugyanúgy haladt tovább minden, mint azelőtt. Kivéve azzal az egyel, akinek én tudtommal soha nem ártottam, de kezdettől fogva ellenszenvesen fogadott.

Egy évvel ezelőtt új beosztásba kerültem, aminek én nagyon örültem. A családom miatt jobb a két műszakos beosztás, mint az állandó délelőttös, viszont így összeraktak azzal a kolleginával, akivel az égvilágon semmit sem lehet kezdeni. Úgy tudom, tíz éve van a cégnél. Neki az a nagy problémája, hogy az utóbbi időkben elvesztette a megbecsülését. Hatalmas férfifaló, úgy emlegetik, “rajta a fél cég végigment". Már ez maga undort kelt sokakban, csak hogy van itt az a probléma, hogy emiatt ő azt hiszi, neki mindent szabad. Több főnöki beosztásban lévő férfival összebújt, akik a körülmények ismerete nélkül megvédik sok esetben. Emellett lusta, minden feladat megoldását az utolsó pillanatra hagyja, parancsolgató és nem vállalja a felelősséget. A saját hibáit pedig végképp nem hajlandó beismerni.

Én fiatalabb vagyok nála, gyorsabb, a szerelők jobban megbíznak bennem. Előszeretettel jönnek inkább hozzám bármilyen ügyben, elkerülve őt, ami frusztrálja, ezért elkezdett kikezdeni engem.

A legelső eset, amire emlékszem, az volt, amikor szabadsága alatt helyettesítettem őt egy nap erejéig a tanműhelyben. Hogy ki tudjak nyomtatni egy munkalapot, átkötöttem a nyomtatóját az én számítógépemre, és amikor végeztem, visszatettem neki. Sajnos az én számítógépemhez nem tartozik nyomtató, és az övé is egy ősöreg romhalmaz, amit csak akkor kaptunk meg, amikor a tanműhelyet behozták a műhelybe. Másnap reggel nem tudott nyomtatni vele, nekem pedig eszembe sem jutott, hogy valamit elrontottam, mivel szépen visszadugtam az USB-t a helyére, és még kikapcsolni sem kapcsoltam ki a nyomtatót. Mint kiderült, mégsem olyan jól tettem vissza, mert a számítógép nem látta. Ekkor elkezdte hangoztatni, hogy én nem szólok, csak elvagyok magamban, szétszedem, akkor mi a fenéért nem vállalom a felelősséget? Természetesen a közvetlen felettesünk füle hallatára, teljesen ellenszenves hangon. Nem tudtam mit mondani, csak széttártam a kezem, és azt feleltem, basszus, én csak segíteni akartam, nem gondoltam, hogy rosszul dugtam vissza a nyomtatót. Elszabadult a pokol, és a főnökünk előtt ordibáltunk egymásra. Hiába próbáltam nyugodt maradni, olyan elképesztő vádakkal állt elő, amelyek teljesen hamisak voltak. Kijelentette, hogy én elzavartam valakit, mondva, nem írok neki anyagot, hagyjon békén. Csak néztem rá, mondom, ilyen soha nem is volt, erre ő rávágta, hogy hazudok. Ekkor eldurrantam. Sosem szoktam hazudni, képtelen vagyok rá, így nekiálltam bizonygatni. (Történetesen ő küldött már el szerelőket, mert enyelegni akart a művezetővel munka helyett. Ezt is a szemére hánytam). Végül a főnököm kivitt engem a saját irodájába, kihívta az egyik szerelőt és megkérdezte, melyikünk zavart már el valakit. A srác elismerte, hogy én nem szoktam ilyet csinálni, de a kedves kolleginámnál már van néha ilyen. Ekkor visszamentünk, és főnök megkérdezte tőle: nem lehet, hogy azért nem szóltam, mert közben más feladattal foglalkoztam Vonakodva elismerte, hogy de, az lehet. (Csendben megjegyzem, hogy én közben három ember anyagigényét rendeztem le).

12_2.jpg

Reméltem, hogy ezzel vége lesz, de sajnos nem így lett. Márciusban az egyik kolleginánk olyan súlyos balesetet szenvedett, amely miatt többször műtétre szorult. Hónapokig ketten maradtunk, két műszakra. Nos, a kolleginám olyan jól érzi magát állandó délelőtt, hogy nem volt hajlandó átmenni az elgázolt kolleginánk) helyett a másik műszakba. Mivel sérült kolleginánk már elmehetett volna nyugdíjba, kértük, hogy adjanak engedélyt új kollegina felvételére. Nem egyszer, háromszor azt a választ kaptuk, hogy “A másik telephelyen ezt kevesebből megoldják". Hát oké, én azt elhiszem, na de ez nem a másik telephely, hanem ez a telephely, ahol a buszok kétszer több hasznos kilométert termelnek, mint a nyíregyháziak, ergo több karbantartásra szorulnak, ergo több ember kell ahhoz, hogy megfelelően foglalkozzunk velük. Ebből kifolyólag több a javító busz a műhelyben, de ugyanannyi az ember nyakába szakad, egyre kergülünk meg. Gyanús, hogy leesnek a kerekek és különös gyulladások is történnek. Egyre több busz áll bent javítani, az utasok háborognak, mert sokszor hiába várnak a megállóban, nem jön a busz. És ilyenkor jól megrugdalnak minket, és azt hangoztatják, mi hasznavehetetlenek vagyunk, nem dolgoznak az emberek. Mert persze, az a napi tizenegy busz önmagától javul meg a műhelyben, gondolom én. Egyetlen egyszer álltak csak hozzánk emberileg, akkor megígérték, hogy engedélyezik a túlórát. Be is jöttek négyen dolgozni, aztán utána néhány nappal kijelentették, hogy inkább mégsem engedélyezik a túlórát… négy embernek négy-négy órája aznap elszállt… Zuhannak a statisztikák, mégis csak a követeléseket támasztják felénk. És ebben az időszakban vesztettük el kolleginánkat, az egyetlen olyan embert, akivel próbálunk egymásra támaszkodni. Azaz igyekezett segíteni nekem, mivel látta, “kedvenc” kolleginám mennyire ellenszenvesen viselkedik velem. Elmondta, annyira durva dolgokat mond rólam, annyira csúnyákat, vissza sem meri mondani, mert elképzelni sem tudja, hogy képes valaki ennyire rondán beszélni. Ketten kaptuk a nyakunkba négy ember munkáját, két műszakba, és egyre özönlöttek a fiúk. Inkább csak hozzám, mert a drágalátos kollegina még mindig nem változtatott a hozzáállásán.

Augusztusban elmentem három nap szabadságra. Azt követő hétfőn sorra, egymás után jöttek hozzám, hogy pótoljuk már, ők elmentek pénteken szabadságra, de a kolleginám nem írta ki. Ezen nagyon ledöbbentem, mivel ha a főnökük szabadságra engedi őket, azonnal ki is kell írni azt nekik, hogy az engedélyezés papírformában is látszódjon. Kolleginám nyíltan szabályt szegett, és kijelentette: "Hagyjatok békén a szabadsággal, én nem foglalkozok a szabadsággal, majd a másik kiírja!" És ki is írom, hiszen az a munkám, de az öve nem az?

Ehhez hasonló ínyencségekkel mindenkit a nyakamra küldött. Hol ezt, hol azt nem volt kedve megcsinálni, mondhatni egymagam vittem két műszak terhét a vállamon. Volt már, hogy olyan sok minden szakadt rám, hogy kis híján nem kaptam levegőt, összeestem és majdnem elájultam. Utólag derült ki, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Szívrohamot, huszonhárom évesen! És most megteszem a nagy bevallást: a mesterkedéseinek hála sikerült elhinnem, hogy csak a halál által tudok tőle szabadulni. Ha nem szakad el a lánc, ott is maradok. Egy másik kolleginám, aki a diagnosztikáról rohant át segíteni és a közvetlen főnökünk kapart akkor össze, és többet tettek, mint egy szakember. Azóta jól vagyok, és tudom, hogy nem szabad megölnöm magam.

Kolleginám viszont ekkor vált totálisan ellenségessé. Árgus szemekkel figyeli, mikor hibázom. Ha hibázom, azt a lehető legtöbb ember jelenlétében hányja a szememre. Van olykor, hogyha a szabadságot vezetem fel a kartonra, véletlenül kihagyok egyet. Ő erre mit csinál? Végiglapozza az egész évet, csak hogy hibát találjon. Ha talál, úgy bekarikázza, hogy a füzetlap kis híján átszakad, aztán mindenki előtt előadja, hogy "Nem vezetted fel ezt a szabadságot, hát hogy lehetsz ilyen felelőtlen?" Ha azt mondom "Ne haragudj, hibáztam, ez szerintem bárkivel előfordulhat" a felelete az, hogy "Nem mentegetőzni kéne, meg sírni, meg hazudni". Pedig ő egyet sem csinál meg, soha egy szabadságot nem vezet fel, mindet én csinálom, meg szegény sérült kolleginánk, aki júliustól jött vissza hozzánk. De a kedvencünk ezek közül semmit sem tesz meg. Egy fél napot rászán arra, hogy hibát találjon, de azt a két perc fáradságot már nem venné, hogy javítsa.

Aztán amikor a hátam mögött pletykákat terjeszt rólam, az is jól esik. Az akkumulátorosnak a legutóbb azt állította, hogy én kijelentettem róla, mindig csak feltart engem, elegem van belőle, folyton az irodán ül és nem dolgozik. Csakhogy az akkumulátorosban van annyi becsület, hogy ezt négyszemközt visszamondta nekem. Megbeszéltük, hogy még ha felcsattanásként mondtam is ehhez hasonlót (nem szó szerint ilyet), akkor ha megbántottam, bocsánatot kérek tőle. Ugyanakkor elgondolkodtam, vajon hányan lehetnek még olyanok, akiknek pletykál rólam, és akik ezt nem mondják el nekem? Egészen megrettent a gondolat. Az akkumulátoros viszont a megbeszélésünk végén kijelentette, ő nem érti, miért ilyen ellenszenves a kolleginánk velem, mivel ő már rákérdezett, és a nőszemély azt mondta, nincs velem semmi baja. Hát, ezt elég nehezen hiszem el, ha így viselkedik.

Azóta odáig fajult, hogy a hátam mögött pletykákat terjeszt rólam. Ha nem vagyok ott, mások előtt szidalmaz, hogy letombolja a megítélésemet. Ha ott vagyok, minden hibámnak hangot ad. A múltkor véletlenül elejtettem pár papírt, hangosan nevetett rajta. Volt olyan, amikor egy kollégánk arról beszélt, hogy látott egy műsort a tévében, amikor az emberek Szibériába mentek a nagy fagyba, medvék közé. Ő kijelentette, hogy nekem kellene odamennem. Úgy, hogy odabent voltam velük, és ezt én is hallottam. Nem reagáltam rá semmit, mert tudom, hogyha visszaszólok neki, csak ellenségesebbé fog válni.

A legrosszabb az, hogy a felettesünk kijelentette, hogyha tehetné, kirúgná őt. Több kolleginánk annyira gyűlölik már, hogy megfogadták, neki nem segítenek sosem. Csakhogy kirúgni nem tudjuk, hiszen ha ő elmegy, ketten maradunk, hiszen odafentről nem engedik, hogy új embert vegyünk fel. Segítőkész kolleginám plusz egy évet marad a nyugdíj után, aztán 2018 februárjában tényleg nyugdíjba megy, így ketten fogunk maradni, és nekem nem lesz az a segítségem, amit ő nyújt. Érzem, hogy a nőszemély akkor fog lecsapni. De elküldeni nem lehet, mert akkor 16 órában kellene dolgoznom, hiszen akkor egymagam lennék két műszakra. Viszont a 16 óra tudtommal törvénytelen.

Fogalmam sincs, mit lehet tenni vele. A főnököktől nem számíthatok segítségre, hiszen meg van kötve a keze, a fővezérigazgató pedig még minket is kirúgatna, elérve ezzel azt, hogy ugyanannyian legyünk, mint “a másik telephelyen”, az emberek koordinálatlanul dolgozzanak és még több hibát vétsenek önhibájukon kívül. Hát velem mi lesz, ha 16 órában kell majd dolgoznom? Én hogyan fogok meghalni? Mert ha hiszik az emberek, ha nem, a kimerültség és a leterheltség is el tudja vinni az embert. Gyanítom, a nőszemély előszeretettel segít engem a sírba...

És még egy megjegyzés: a közvetlen felettesünk már üvöltött is vele. A saját főnöke. És még ennek sem volt hatása.

Mondják nekem, hogy legjobb lenne otthagynom ezt a helyet, de a családom miatt nem tehetem. Itt apámmal ellentétes műszakba tudunk járni, ami tökéletes a családunknak. Ha máshová megyek, talán úgy osztanak be, ami számunkra nem megfelelő. Ráadásul én imádom ezt a munkát. Szeretek ide bejárni, szeretem az embereket, szeretem a buszokat is. Csak ezt az idegesítő némbert nem.

Köszönöm, hogy kiírhattam magamból ezt a sok feszültséget valahol!

Minden jót!

Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!