Cukrászterror

Kedves Despota!

 

Sok olyan posztot olvasok a Munkahelyi Terror blog-on, amitől felforr az
agyvizem. Nem azért, mert hogy jajdenagyon terrorizálják a szegény
munkavállalókat, hanem azért, mert olyan dolgok miatt sírnak, amit
egyszerűen röhejesnek tartok. Nem tartom a blog témájába illőnek pl.
azt, hogy az illető utálja a feladatkörét, vagy hogy szondáztatja, és
azt sem, hogy a poszt írója kifogásolja, hogy átkutatják a táskáját.
Természetesen akadnak jogos panaszok is, de rengeteg az olyan, amire én
azt mondom, hogy sok ember azt kívánja, hogy bár csak ennyire
terrorizálnák a munkahelyén. Ez siralmas.

 


Jómagam nem panaszkodok, informatikus vagyok, szinte minden
munkahelyemmel meg voltam elégedve. Tíz év alatt az ötödik helyemen
vagyok (voltak/vannak jók, és kevésbé jók). A leghosszabb munkaviszonyom
egy munkáltatóval majdnem öt év volt. Pedig túlórázok sokat (a napi
átlag 9,5 óra), és a túlóra kifizetése ebben a szakmában általában fel
sem merül. Ismerek kivételt, mielőtt még megkövez valaki. Mégsem
rinyálok, hanem végzem a munkámat, mert addig nem tudok nyugodtan
aludni, amíg nincs készen a feladatom. Most persze lehet vagdalkozni,
hogy mert én többet keresek, mint azok, akik írnak a blogra. És? Nem a
két szép szememért vettek fel egyik helyemre sem. És mellesleg imádom a
munkámat; mindamellett, hogy sokat kell dolgozni, és stresszes.

 


Akkor most hadd írjak egy blog-ba illő témáról is. A párom cukrász. Nem
is akármilyen; neves versenyekre jár, és sokat meg is nyert közülük,
imádja a munkáját, és jó is benne. Gyönyörű és finom dolgokat alkot.
Mikor hozzám költözött Bp-re, szarba se veszik a legtöbb helyén.
Kezdődött a S.I. vendéglátóegységgel, ahonnan egy hónap után eljött,
mert napi 14 órákat dolgoztak, és fizikailag nem bírta. Túlórapénz nem
volt. Volt utána a B.C., onnan is egy hónap után jött el, de tény, hogy
ezt a melót csak addig csinálta, amíg nem jött jobb (átmeneti
megoldásként). Aztán jött a C.K., ami igen nívós hely, igényes dolgokat
kellett csinálni, tehát páromnak való.

 


Kezdődött azzal, hogy nem annyira jelentették be, amennyiben
megállapodtak. Ezután a bérsávok változása miatt kb. 4.000 forinttal
többet kellett volna, hogy kapjon. Az utalásban ez szerepelt is, de a
... szóval a mellékes jövdelemből levonták a különbözetet. Ha délutános
volt, este 11-ig dolgozott, és mire kijött az épületből, volt, hogy az
utolsó metró is elment, hazamenni csak kerülőúton, kétszer annyi ideig
tartó útvonalon, rossz környéken lehetséges átszállással tudott.
Kezdetben a délelőttös műszak 8-16h-ig tartott, később 7-től 16:30-ig,
az esti 14-22h helyett 13-23h-ra módosult, túlórapénz nélkül.

 


Fél év után visszamenőleg egy hónapra csökkentették a dolgozók
fizetését. Tehát az augusztus elején esedékes júliusi fizetést
megrövidítették egy szó nélkül, mindenkinek 15ezer forinttal.
Felmondott, ahogyan még néhányan; ugyanis a következő hónapban már a...
mellékes jövedelem teljes részét megszüntették volna. Hozzáteszem a
történethez: a C.K. nem adott munkaszerződést egészen a munkaviszony
végéig, úgyhogy figyeltük azt is az Ügyfélkapun keresztül, hogy mennyire
jelentették be.

 


Elment értékesítői munkakörbe, kipróbálni azt. Úgy állapodtunk meg, hogy
ha két hónapon belül nem jön belőle pénz, akkor abbahagyja, és folytatja
a cukrászkodást. Másfél hónap alatt 30ezer forint jött össze, úgyhogy
abbahagyta, és elment az A.C. vendéglátóegységbe. Kifejezettem arra
kérte a tulajt, hogy akkor vegye fel, ha hosszú távra szól a dolog, mert
elege van a munkakeresésből. Jó helynek tűnt, nyugodtan tudott dolgozni.
A szerződés aláírakor nem annyi volt a bejelentett fizetés, amennyiben
megállapodtak szóban. Továbbá szerződést is csak két hét után kapott,
miután naponta cseszegette miatta a pénzügyest. Odanyomta az orra alá a
szerződést, hogy írja alá, de én a párom lelkére kötöttem, hogy mindig
olvasson át mindent, mielőtt aláírja. Amikor mondta, hogy átolvassa,
akkor pénzügyes duzzogott, hogy neki erre nincs ideje. Szerencsére párom
ezt leszarta.

 

Meg voltak vele elégedve, amikor is két hónap után furcsaságok
történtek: a receptek után kutattak a párom polcán, és mindenféle fals
dumával próbálták elkértni tőle azokat a recepteket, amelyeket ő vitt.
Az egyik kollegina pedig meghallotta, hogy az üzletvezetők arról
beszélnek, hogy ha nem sikerül több megrendelést szerezniük, elküldenek
valakit, az pedig a párom lesz. Ismét jött a stressz emiatt. Próbálta
felhívni a tulajt, hogy érdeklődjön, de nem tudta elérni. Soha nem vette
fel, soha nem hívta vissza, személyes találkozó alkalmával pedig
szabályosan kerülte őt.

 

Most úgy néz ki, felvették egy helyre. Remélem, ott már jobb lesz, de
nincsenek illúzióim. Lesz, ami lesz.

 

Üzenem a sírósoknak: az én párom csak annyit kért az eddigi
munkáltatóitól, hogy legyen korrekt, legyen hosszú távú, tartsa magát a
megállapodásokhoz, vagy ha bármilyen gond van, beszéljék meg. Nem az
volt a fontos a páromnak, hogy hülyére keressse keresse magát. És még
ennyit sem kapott meg. De soha nem sírt semmiért, egy panasz nem hagyta
el a száját, minden szemétséget lenyelt és tudomásul vett, és annak
fényében cselekedett. Pedig de jó lett volna, ha neki is csak benéznek a
táskájába, vagy éppen megszondáztatják, és ezzel ki is merül a terror! Ő
"csak" konkrétan az életét nem tudja tervezni, és a fizetését amennyire
tudjuk, félretesszük. és lekötjük.

 


Az ország elveszít egy jó cukrászt. A párom azon van, hogy új szakmát
tanuljon, mert most még megteheti; persze addig is gyártja a sütiket.
Hogy ez kinek a hibája, a kormányé, vagy szimplán az emberi természeté,
azon lehetne vitatkozni. Én már nem fogok. Örülök annak, hogy kettőnk
közül legalább az én szakmámban megbecsülik az embert, és nem mint
droidra tekintenek.

 

Üdv:

T.

 

U.i.: természetesen nagyon sok poszt van, amivel együtt tudok érezni; a
szarkazmusom csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor a poszt írója
szinte már azért ír be, mert az várják tőle, hogy dolgozzon...