Jó munkát csak a “tapasztalt elit” kap

27 éves okleveles gépészmérnök vagyok.


Emlékszem milyen reményekkel jöttem ki az iskolapadból, hogy ilyen diplomája azért nem sok mindenkinek van, “nagy ember” lett belőlem, kapkodni fognak utánam a cégek és olyan munkát végezhetek, amilyet akarok, öltönyben fogok mászkálni, szép fizetés, meg kocsi, lakás, nyaraló…


Diploma után (még a válság előtt) ennek ellenére 4 hónapig kerestem eredménytelenül állást.


Kb. “csak” 50 helyre adtam be a jelentkezést.
Voltam interjún kis cégnél, ahol kiröhögtek, hogy mekkora fizetésigényem van, pedig nem kértem sokat. Voltam közepes cégnél, ahol semmi élet nem volt, már unták, hogy aznap a 28. jelölt vagyok.


Voltam nagycégnél, ahol háromnegyed órás német interjú volt, és nem is produkáltam rosszul.


Voltam közvetítőnél, ahol mondtam, hogy nem tudok olyan jól angolul, és köszönjük értesítjük volt a válasz.


Voltam ügynökinterjún, ahol tele kellett volna beszélni a mammerok fejét, hogy jól le lehessen őket nyúlni.


Egy idő uán rá kellett jönnöm, hogy a jó munkákat a “tapasztalt elit” kapja meg.


Egyik “ismerősöm” aztán mondott egy lehetőséget. (Itt nem kell nagy dolgokra gondolni. Volt szobatárs, aki kibukott az egyetemről, és ugyanolyan csóró családból való, mint én. A lehetőség pedig annyi, hogy nézzem meg a cég honlapját, mert állásbörzére is jönnek és van “szakmabeli” állás.) Utánanéztem a lehetőségnek. Nem lehetett tudni mit takar a munka, de beadtam rá a pályázatom, behívtak és felvettek, mindezt másfél hét leforgása alatt.


Azóta immáron harmadik éve vagyok “diplomás adatrögzítő”. Kezdetben kevesebb pénzért, de most már alakult egy kicsit az is. Azóta is albérletben lakom, vettem egy kicsi kocsit, egy laptopot, és már csak kétszázezer forint diákhitel tartozásom van.
A munka az lehetne jobb is. Kezdettől voltak (vannak) havi 20-30 ki nem fizetett túlórák. Sok a stressz. És egyáltalán nem az a munkakör, amiről álmodtam.

Állandóan a váltáson gondolkodom, mert szakmailag nagyon visszafejlődtem, és semmi előrelépési alternatíva. De legalább van munkám. Minden nap bejárhatok egy helyre ahol közösségben vagyok, és addig se sajnáltatom otthon magam, vagy szidom a politikát.


Ha van lehetőség, mindent meg kell próbálni! És valahol el kell kezdeni a munkát és az életet, sok-sok kompromisszumot alkalmazva. És ne adjátok fel! Én se adom fel így 30-hoz közeledve, pedig se lakás, se asszony, se gyerek, se szabadidő, se szórakozás, csak igavonás…


Még abban reménykedek, hogy lesz ez jobb is valamikor.
Szerencsés álláskeresést kívánok mindenkinek!

Amennyiben van olyan történeted, amit szívesen megosztanál másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt részed, akkor írd meg nekünk a  munkahelyiterror@gmail.com címre!

 

Munkajoggal kapcsolatos kérdéseket a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre küldheted!

 

A Munkahelyi Terror blog támogatója az Ajánlatguru.