Amennyiben van olyan történeted, amit szívesen megosztanál másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt részed, akkor írd meg nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre!

Tisztelt Munkahelyi Terror!

 

Mindenkinek a saját kálváriája a legjelentősebb, nekem is kijutott a jóból az előző munkahelyemen, mai napig ennek a z "előnyeit élvezhetem". Pályakezdőként kerestem munkát két évvel ezelőtt ősszel, egy biztosítási céghez sikerült bekerülnöm. Bár diplomát szereztem az egyik főiskolán és felsőfokú nyelvvizsgám is van, a végzettségemnek megfelelő munkát nem igen találtam (idegenforgalmi szakmenedzser), mert mindenhol elutasítottak a kellő munkatapasztalat hiányában. Nem válogathattam sokáig, mert elég nehéz körülmények között élnek a szüleim, így kerültem az említett biztosító céghez.

 

Nem tűntek túl nagyvonalúnak, minimálbérről volt szó és némi jutalékról, amiről később kiderült, hogy valójában nincs is. Ennek ellenére úgy voltam vele, hogy sokkal jobb, ha legalább ennyit megkeresek, mintha semmi bevételem nem volna. Már az elején látszott, hogy nem igazán lesz könnyű a helyzetem.Tipikusan az a hely volt, ahol mindenki utálja a munkáját, a kollégáit, de egymás szemébe ezt nem mondják, csak az ember háta mögött pusmognak, szitkozódnak. Ment a fúrás, a felfelé nyalunk, lefele taposunk effektus, nekem ez egy teljesen idegen élethelyzet volt, de úgy gondoltam, majd csak megszokom. Talán sikerült is volna, ha a főnököm, egy 47 éves hölgy nem tette volna elviselhetetlenné az életemet.

Eleinte még nem én voltam a kedvenc célpontja, de miután elüldözött egy másik lányt, új áldozatot keresett magának. Ez voltam én. A mobbing szinte minden fajtáját bevetette, csak hogy érezzem a törődést.Ordibált velem napi rendszerességgel, ha kellett, ha nem. Megalázott a többiek előtt, ha csak leghalványabb módja volt rá, egyszer például leöntötte a fehér blúzomat ha nem is forró, de meleg kávéval, majd vigyorogva sajnálkozni kezdett, pedig egészen egyértelmű volt, hogy nem véletlenül csinálta.

 

Rengeteg munkát sózott a nyakamba, az volt az egyik perverziója, hogy a munkaidő vége előtt olyan negyed órával hozott valami nagyobb volumenű feladatot, amely legalább egy órás kemény odafigyelést és munkát igényelt, csak hogy mindenképpen tovább kelljen maradnom, így szinte minden áldott napon én mentem haza legutoljára. Ezeket a túlórákat természetesen nem fizették. A hétvégéimet is legtöbbször elrontotta, mert olyan feladatokat sózott a nyakamba, amelyek nem tűrtek halasztást, mellesleg neki kellett volna megcsinálnia. A nekem járó szabadságba semmiféle beleszólásom nem lehetett, akkor sem, ha előre elterveztem, hogy pihenni szeretnék.Sajnos nagyon tapasztalatlan és félénk voltam, így nem mertem kinyitni a számat, tűrtem és szenvedtem, meg is lett az eredménye.

 

Szép fokozatosan teljesen kikészültem idegileg.Először csak azt vettem észre magamon, hogy már semminek sem tudok örülni, senkivel sem tudom jól érezni magamat. Ekkor szakítottam a barátommal, mert a kapcsolatunkat is megsínylette az én munkahelyi légköröm.Depressziós lettem. Otthon ültem állandóan, amikor nem a munkahelyemen voltam, bezárkóztam, meg kell mondjam, még az öngyilkosság is megfordult a fejemben, ekkor ijedtem meg először igazán. Elmentem a háziorvosomhoz, aki pszichiátriára küldött, de nem igazán lettem jobban. Kedélyjavító gyógyszereket kaptam, de a hangulatom semmivel sem lett jobb, ahogy az egészségem sem, ráadásul újabb tünetekkel lettem gazdagabb.

 

Egyik este, amikor egy szokásos pokoli nap után hazaértem, teljesen padlót fogtam. Szúrni kezdett a szívem, nem kaptam levegőt, izzadtam, fulladtam, úgy éreztem menten meghalok. Később a kórházban mondták el, hogy minden bizonnyal pánikbetegség jött ki rajtam, jó lesz, ha felkeresek egy pszichológust, további gyógyszereket, nyugtatókat ugyanis nem szerettem volna szedni, valahogy mindig idegenkedtem tőle. A tanácson elgondolkodtam, de lépni csak akkor léptem, amikor már szinte napi rendszerességgel törtek rám a pánikrohamok. Volt olyan alkalom, amikor a munkahelyemen lettem rosszul, természetesen rögtön gúnyolódás tárgya lettem a főnökasszony részéről.

 

Nagy nehezen tehát elmentem egy pszichológushoz. Szerencsére az egyik barátnőm anyukájáról van szó, mert fizetni nem tudtam volna, nem engedte meg ezt a lehetőségem. Ő elkezdett heti rendszerességgel foglalkozni velem é elég hamar rávilágított arra, amit legbelül én is jól tudtam, hogy mindennek az oka a munkám és a munkahelyi körülményeim. Kedvesen rám pirított, hogy vegyem már észre magamat és ne söpörjem félre a gondokat, lépjek, vagy még rosszabb szintre fogok eljutni. Köszönöm neki az őszinteségét és kedves szigorát, ha ő nincs, talán még ma is ott dolgoznék és valószínűleg már egy gyomorfekély boldog tulajdonosa lennék, ha nem kerültem volna egyáltalán zárt osztályra.

 

Az egyik ilyen beszélgetés után megérett bennem az elhatározás, hogy másnap felmondok, lesz, ami lesz. Bár tartalékom semmi sem volt és ahogy mondtam, a szüleim nehéz körülmények között élnek, biztos voltam benne, hogy megteszem, amit már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. Bementem másnap főnökasszony irodájába és közöltem vele, hogy kilépek, elég volt. A vicces az volt, hogy nekiállt értetlenkedni, meg sajnálkozni, mondván ő nem érti, hogy miért akarom őket itt hagyni, amikor arany életem van. Megfeleltem neki, elmondtam mindent, ami csak eszembe jutott, rázúdítottam mindent, ami két éven át bennem volt, majd eljöttem.

 

Bár nem találtam rögtön új munkát, napról napra egyre jobban éreztem magam. Eljártam a barátaimmal, vége tudtam mosolyogni, egyre kevesebbszer voltam rosszul. Közben kerestem új állást és két hónap után végre rám mosolygott a szerencse is, egy idegenforgalommal foglalkozó kisvállalkozás keresett embert és sikerült hozzájuk bekerülnöm, ráadásul végre életemben először nem minimálbért ajánlottak.Elfogadtam a lehetőséget és nem bántam meg, mai napig ott dolgozok. Sok a teendő, de annak ellenére, hogy csak néhányan vagyunk, mindenki kedves és normálisan viselkedik. A pánikbetegség és a depresszió végleg elmúlt, csak azt az egyet sajnálom nagyon, hogy nem mertem előbb lépni és tűrtem a sorsomat, majd belebetegedtem.

 

T. Nóra