Gondolkoztam azon, hogy leírjam-e kirúgásom történetét, végül úgy döntöttem, megteszem. Hosszú lesz, néhol talán zavaros, előre is elnézést.Miután ez év tavaszán megszűnt a pozíció, ahol korábban dolgoztam, gyorsan kellett döntenem, hogy merre tovább, sajnos, nem voltam válogatási helyzetben, ezért mindenre igyekeztem lecsapni. Tudtam magamról, hogy az ücsörgős, emberektől elszeparált helyek nem nekem valók, olyan meló után néztem, ami változatos, emberekkel kapcsolatos munka.

Így akadtam rá egy recepciós állásra, amelyre személyesen lehetett jelentkezni. Kellemes vidéki város hoteléről van szó. Mivel bizonyos fokig hallássérült vagyok – nem hordok hallókészüléket, nem volt belőle problémám, az ismerőseim nagy részének fogalma sincs róla – úgy gondoltam, hogy ez az állás pont jó, hisz nem fog gondot okozni, a telefonba mindent megértek, a pultnál pedig úgyis szemtől szembe kommunikálok a vendégekkel. Nem is lett gond ebből, igaz, háttérzajban nem a legjobb, valamint a beszédhibás emberekkel is akad egy kis értési problémám, a munkámban viszont ez semmilyen akadályt nem jelentett.

Az első elbeszélgetés a későbbi főnökkel már eleve érdekes volt, mondjak néhány szót magamról, majd ő következett: rasszista vagyok, utálom a magyarokat, megérdemlik ezek a Kárpát-medencébe szakadtak, hogy úgy bánjanak velük, ahogy, ő a német precizitás híve, és ezt is várja el. Egy másik lánynak azt mondta az állásinterjún, hogy teljes mértékben Adolf Hitler nézeteit vallja. Ez már eleve kicsit visszataszító volt, viszont kellett a munka, kellett a pénz, és nem voltam válogatási helyzetben. Rendben, gondoltam, következett a betanulási időszak, ami elég döcögősen ment, tekintve, hogy kevés dolgot tudtak élesben megmutatni, csak az alapokat. Szobafoglalások, számlák intézése, vendégek érkeztetése, zárás, satöbbi.

Aki engem és egy másik srácot betanított, már egy másik munkahely felé kacsintgatott, mint azt megtudtam, azért, mert a vendégek előtt „lebüdösözte” a főnök. A „büdös” srácról tudni kell, hogy elég metroszexuális, tehát sok mindent lehetett rá mondani, de azt, hogy büdös lenne, azt nem, a munkáját becsülettel végezte, de ha valakibe bele akarnak kötni, akkor úgyis bele tudnak, még ha ilyen aljas módon is.

Na szóval, ő tanított be, kissé gyorstalpalósan, ám minden helyzet más (ilyen szép-kártya, olyan szép-kártya, készpénz, bankkártya, átutalás utólag, utalva előleg). Korábban abszolút más területen voltam évekig, a számok sajnos sosem voltak az én világom részei, és sosem akartam pénzügyes dolgokkal foglalkozni, de igyekeztem összeszedni kellő mennyiségű információt. Mondták, most gyere délután, most gyere reggel, a forgalomból kifolyólag viszont nem minden formájával találkoztam a számláknak, annak helyén való kezelési formájának.

Aztán felgyorsultak az események: a másik betanuló közölte, hogy ennyi pénzért (nettó 90) nem vállalja a melót. Igaz, ezt már az elején tudta, hogy mennyi lesz az annyi, ahogy én is. Messze áll álmaim fizetésétől, de a szükség nagy úr. A munkarend szerint két napig 12 órát kell dolgozni (szerződés szerint 8-at), aztán két napom szabad, gondoltam, lehet ez mellett egyéb melót vagy másodállást is vállalni majd, fordítani, elmenni eladónak részmunkaidőben, akármi.

A főnök tehát hívatott, hogy „a magyar megszegte a szavát” (ezzel a másik gyerekre utalt, aki ugyan nem ígérte, hogy ott fog dolgozni) és „bent hagyott a szarban, úgyhogy azonnali választ várok, hogy ott akarsz-e itt dolgozni”. Mondtam, hogy igen, majd másnap kezdtem is az éjszakás, 19 órától 07-ig tartó műszakomat. A hírnek, hogy felvettek, a kollégám örült, bár az első kérdése – mennyire tűröd a megalázást – azért előrevetítette, hogy nem lesz egyszerű. Sebaj, gondoltam, dolgoztam én már olyan főnökkel, aki nehéz eset, csak nem lesz itt olyan súlyos a helyzet – igaz, előttem kb. 10 ember mondott fel, illetve jutott a kirúgás sorsára a hotelben, cirka egy hónap alatt.

Az éjszakázással nem volt gondom, nem is volt probléma, egy-két éjszaka utána már kentem-vágtam, mi a teendő. A főnök felesége is mondta, látja, hogy meg akarom tanulni, jól akarom csinálni, ezért számít rám. Nem úgy a főnök… Egyik nap leszid azért, mert este ég a villany a hotelfolyosón, sok lesz a számla (az, hogy a vendég botorkál, amikor lejön vacsorázni, nem számít neki), míg másnap leszid azért, mert nem ég a lámpa, a vendég nem lát semmit. Bejött a recepcióra, és folyton ellenőrizgetett, amivel nem is volt baj, hanem azzal, ahogy tette: Kinyomtatok valamit, elmegyek a papírért a nyomtatóhoz, már ordít, hogy mi az a gépen megnyitva. Mondom, egy igazolás megrendelésről, most nyomtattam ki. „Akkor zárd be, minek van még mindig megnyitva” – dörmögi idegtől remegő arccal. A notesz és az írószertartó a fal mellé betolva az asztal szélére, ezt ő megfogja, berakja az asztal közepére, hogy ennek ott a helye – korábban ő rakta be a falhoz, mondván, ebben elakad az ember keze munka közben. Tipikusan a nyuszikás viccben szereplő van rajta sapka – nincs rajta sapka elven csesztetett mindenkit. Egyik kolléga mondta, amíg nem személyeskedik, addig tegyek rá nagy ívben, mindenkivel ilyen, a pincérnőket is rendszeresen büdöskurvázza, ha épp olyanja van, de ez már lepereg úgyis. Esetenként meg a vendégeket szidta, anyázta, kurvázta a személyzetnek, mert a hölgy a svédasztalos reggelinél nem evett meg mindent, amit a tányérjára kitett, és ezzel kárt okozott neki. Nem értem, ilyen felfogással hogy tud valaki a vendéglátásban dolgozni…

Éreztem, hogy ezt nem fogom sokáig bírni, a kedvenc szövege, hogy a büdös magyar egy birka nép, le kellene darálni őket nálam nem fog érvényt nyerni, inkább attól féltem, hogy én is keresetlen stílusban állok ki magamért, de nem akartam az ő szintjére lealacsonyodni.

Majd jött a kirúgás napja. Előző nap akadt egy kis elszámolási probléma, a kollégám azt mondta, hogy ilyen nála is szokott lenni, pedig ő öt éve ott dolgozik, ne izgassam magam rajta, a lényeg, hogy stimmeljen a készpénzes végösszeg, de néha elkeveredik egy-egy bankkártyás bizonylat, ami fennakadást okoz a rutinos munkatársaknak is, nemhogy annak, aki életében harmadszor lát ilyet.

Ez a főnököt nem hatotta meg. Rá is kezdett a szokásos napindítójára: „Te egy hülye vagy bazmeg! Te fogyatékos!”. Erre kikerekedett szemmel visszakérdeztem, hogy ezt mégis hogy. Válasz: „Fogyatékos vagy nem? Nem jól hallasz! Becsaptál már az elején, hogy nem hallasz” Válaszoltam, hogy nem, nem mondtam, de nem éreztem szükségét, viszont nem is tűnt fel önnek, nem is kérdezte, nekem meg nem okoz bajt a dolog, amúgy meg kikérem magamnak, hogy lefogyatékosozzon. Erre eltűnt, majd visszajött egy kis idő múlva a felmondási papírokkal. Próbaidő volt, így megtehette, hogy indoklás nélkül felmondjon. Miután aláírtam, átváltozott a kis Hitler: én milyen szimpatikus, jó képességű, stb. vagyok, blablabla. Néztem egy nagyot, majd eljöttem. Legalább kifizette azt a pár napot, amíg ott voltam.

A kollégák szerint kizárólag azért rúgott ki, mert kikértem magamnak a stílusát, és azt, amit mondott, mert a munkám jó volt, még ha nem is volt mindig gördülékeny, nem okoztam kárt, csupán pár napnyi rutin hiányzott, amit kishitler már nem tudott kivárni, főleg azt tudván, hogy ezúttal nem egy mindent benyelő birkát vett fel, akit kedvére alázhat, hanem valakit, aki visszaszól. Számos sztori maradt még leíratlanul, mindenki fél, félti a munkáját, sajnálom azokat, akik ott maradtak, és tovább aláztatják magukat ezzel az eltorzult személyiségű lénnyel.

C.