Az első igazi munkahelyemet kb 5 hónap alatt találtam meg, egy informatikai cégné lettem termékfelelős asszisztens. Egy team-ben dolgoztam 2 termékfelelős keze alá, szerettem, változatos munka, volt benne kreatív rész is stb. . .

 

Viszont a felettesem, akinek én tulajdonképp az asszisztense voltam (de nem ő volt a főnök amúgy csak abban a csapatban, ez egyébként egy majdnem multi cég volt), sokszor úgy adta a munkát oda, hogy ezt meg ezt csináljam, a megoldó kulcsot már valahogy elfelejtette. Ha visszakérdeztem, akkor húzta a száját, már pedig ha új vagy, és nem mondják meg, mit hogyan kell megcsinálni, ezt meg azt a programot hogy használd. . . elég nehéz jól teljesíteni. . .

 

Így előfordult, h hibáztam természetesen, holott egy gyorsan tanuló, precíz ember vagyok. Máskor viszont össze-vissza dícsért, pl amikor nem semmi marketin-szövegeket kreáltam. De az is előfordult, h olyan miatt cseszegetett, amit nem is én rontottam el, utólag ezt be is látta. Nem hagytam magam sokszor, de ő az a fajta, akivel nem jó szembeszállni, mert neki van mindig igaza. . . 5 hónapig bírtam idegekkel, amikor az ember már úgy megy dolgozni, hogy gyomorgörcse van, és majdnem sírva megy haza. . . na akkor kell lépni. Sajnáltam otthagyni, mert jó állás volt, és elég jó fizetésem volt. De nem érte meg, hogy tönkretegyem magam. És hogy miért nem beszéltem meg vele a problémámat? Mert ismerem az embereket, és az ebbe a típusba tartozóval nem lehet érdemben beszélni, ő ilyen.

 

És voltama peches, mert közvetlenül én voltam vele olyan munkakapcsolatban, hogy ő felettem álljon; másoknak nem dirigált, és látszott is, hogy örülnek neki. Ez van. Nem csak rajtunk múlik, hogy jól érezzük-e magunkat a munkahelyünkön. Ha ő nem lett volna, egy álom-állás lett volna. . .