A hátba támadott naiv gyakornok

Amennyiben van olyan története, amit szívesen megosztana másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt része, akkor írja meg nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre! Ha munkajogi segítségre szorul, írjon a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre.

 

Tisztelt Cím,

Nem tudom, hogy történetemhez milyen cím passzolna leginkább, de, ami talán jól kifejezésre juttatja a helyzetemet: "A hátba támadott naiv gyakornok", vagy valami hasonló, küldöm a levél részeként, illetve csatolva is!

Üdvözlettel:

Tamás

Bár nincs (egyelőre) oly nagy tapasztalatom a munka világában, tavaly egy multinacionális cégnél gyakornokként eltöltött néhány hónap igen sok mindenre megtanított, mit is hozhat majd magával a hőn áhított nagybetűs élet.

 

Az előbbi, HR-es poszttal egyetértvén jómagam is alátámaszthatom: racionalitás a felvételi procedúrában a legkevésbé érződött. Szigorú egysíkú, beprogramozott algoritmikus gondolkodás mellett döntenek, hogy Te vagy-e a megfelelő, vagy a „nagyon örülök, hogy megismerhettelek” kedves elköszönő gesztussal kinyílváníttatik: többet se jössz be ide.

images.jpg

Több helyen is megfordultam, és kb. ott vettem gondtalanul az akadályokat, ahol már kissé meggyötörten a sok teszt és interjúk sokaságától egyértelmű frusztrációval és negligációval álltam neki a kiválasztás örömteli kihívásainak. Sebaj, örültem, hogy valahova felvettek, cél elérve. Lévén fiatal hajtott a becsvágy, a karrieréhség, no most majd megmutatom, milyen rátermett vagyok én, határ a csillagos ég! Gondoltam a nem is olyan rég volt ifjú korom naivitásával.

Kemény 3 napos felkészítésben részesültem hasonszőrű új kollégáimmal, ami a sok irreleváns sallangnak köszönhetően arra sem volt elég, hogy a pozícióval járó legcsicskább feladatot is az elmondottak alapján gond nélkül elvégezhesse az ember. Csak összehasonlítás: az eggyel magasabb pozira felvett egyedek betanítása cirka 1 hónap, és mily meglepő ugyanazt műveltetik velük, mint a gyakornokokkal. Vajon ők a retardáltak, vagy mi voltunk az őstehetségek?

A bizonyításvágytól, karrieréhségtől a rózsaszín köd, mely a látómezőmre borult ezeket a kezdeti érdekességeket nagyban elhomályosította, meg amúgy is: fő az optimizmus, majd belerázódok. Első héten rendkívül sok volt a kérdőjel, és mint a „betanítás” alatt oly sokszor elhangzott: „Kérdezzetek nyugodtan, ha bármi problémátok van” kijelentésre támaszkodva bátran fordultam elöljáróimhoz, akik jellemzően 3 évvel előttem adták el lelküket az immáron közös cégünknek.

De bár ne tettem volna. Egyszer nem kaptam normális, kielégítő választ, letolást annál inkább. A későbbi hetekben is sorra a céges keserű levesbe ízlelhettem bele: sztereotípiák sora: úgy, mint: ha gyakornok vagy, hülye vagy, a legáltalánosabb dolgokat sem tudod felfogni; egyetem vs. főiskolás kollégák ellentéte (én az előbbinek számítom), és a túlórák… Nem gondoltam volna, hogy gyakornokként, munkaszerződés alapján fix 8 órás munkaidővel ennyire el fog nyúlni az irodában eltöltött idő. Általánossá vált, hogy nem 17:00-kor (tulajdonképpen egyszer nem történ ilyen) csuktam volna le a notebook, hanem inkább 21, vagy 22:00-kor, de az is számtalanszor megesett, hogy hajnali 2-kor hagytam el vágyaim, álmaim, jövőbeli egzisztenciám megalapozásának fellegvárát. Amikor az extra órák elszámolására került sor, jól tessék figyelni ezt kaptam: „gyakornokként nem gondolod, hogy egy kissé snassz, hogy ennyit túlórát akarsz jóváhagyatni? Fogadd el, hogy még nehezebben megy a munka, és örülj, hogy sokat tapasztalhatsz! Helyesebbnek tartom, ha az igényelt túlóráidnak csak a 80%-át hagyjuk jóvá!” Annak a túlórának a 80%-át, ami egyébként is megkurtítottam, hisz lássuk objektíve: éjfél környékén már senkinek sem pörögnek úgy a fogaskerekei, mint a nap kezdetén, nemde?

De a végső feketeleves a gyakornoki periódus végén jött el, amikor nem megetették, hanem egyenesen rám öntötték ezen ízletes maszlagot. A HR-es szigorúan név nélkül elmondta milyen negatív észrevételek jöttek a kollégáimtól… pl. otthagyom őket a munkában à mi, amikor hajnali kettőig dolgoztam nem egyszer? Nem fejlődök à mi, amikor angol excelben a végére mindent gyorsbillentyű-kombinációval végeztem? Lassú vagyok à mi, amikor egyszerre három helyről kaptam a hasonló kaliberű anyagokat, úgy, hogy a papírhalmazból már nem láttam ki a fejemből? És e vádaskodások mind név nélkül? Még csak arra sem adtak lehetőséget, hogy megvédjem magam, hisz nem tudtam, hogy kitől jönnek a kritikák, és elég sok emberrel dolgoztam, hogy képes lettem volna határozottan belőni a forrást. Röviden: jól hátba támadtak, lándzsával ledöftek, és még egy párszor jóízűen meg is forgatták, csak az élvezeteket fokozandó. Persze, hogy nem kértek továbbra belőlem, de mily meglepő én sem kértem belőlük.

Ahogy kisétáltam utoljára a helyről, melyhez oly nagy reményeket, terveket szövögettem, ez járt a fejemben? Ha tanulmányaim végső befejezte után visszacsöppenek ebbe a közegbe ugyanez vár majd rám? Aljasul kihasználó munkáltatók sora, kik miután az utolsót is kifacsarták az emberből, ki már rég feladta a magánéletét, hogy makulátlanul eleget tegyen munkabeli feladatainak, még jól hátba is támadják, ezt gondolván: „Pusztuljon a férgese?” Ahogy bolyongtam a pesti korzón tovább töprengtem, és csakhamar azon kaptam magam: szomorú vagyok.Bár nincs (egyelőre) oly nagy tapasztalatom a munka világában, tavaly egy multinacionális cégnél gyakornokként eltöltött néhány hónap igen sok mindenre megtanított, mit is hozhat majd magával a hőn áhított nagybetűs élet.

Az előbbi, HR-es poszttal egyetértvén jómagam is alátámaszthatom: racionalitás a felvételi procedúrában a legkevésbé érződött. Szigorú egysíkú, beprogramozott algoritmikus gondolkodás mellett döntenek, hogy Te vagy-e a megfelelő, vagy a „nagyon örülök, hogy megismerhettelek” kedves elköszönő gesztussal kinyílváníttatik: többet se jössz be ide.

Több helyen is megfordultam, és kb. ott vettem gondtalanul az akadályokat, ahol már kissé meggyötörten a sok teszt és interjúk sokaságától egyértelmű frusztrációval és negligációval álltam neki a kiválasztás örömteli kihívásainak. Sebaj, örültem, hogy valahova felvettek, cél elérve. Lévén fiatal hajtott a becsvágy, a karrieréhség, no most majd megmutatom, milyen rátermett vagyok én, határ a csillagos ég! Gondoltam a nem is olyan rég volt ifjú korom naivitásával.

Kemény 3 napos felkészítésben részesültem hasonszőrű új kollégáimmal, ami a sok irreleváns sallangnak köszönhetően arra sem volt elég, hogy a pozícióval járó legcsicskább feladatot is az elmondottak alapján gond nélkül elvégezhesse az ember. Csak összehasonlítás: az eggyel magasabb pozira felvett egyedek betanítása cirka 1 hónap, és mily meglepő ugyanazt műveltetik velük, mint a gyakornokokkal. Vajon ők a retardáltak, vagy mi voltunk az őstehetségek?

A bizonyításvágytól, karrieréhségtől a rózsaszín köd, mely a látómezőmre borult ezeket a kezdeti érdekességeket nagyban elhomályosította, meg amúgy is: fő az optimizmus, majd belerázódok. Első héten rendkívül sok volt a kérdőjel, és mint a „betanítás” alatt oly sokszor elhangzott: „Kérdezzetek nyugodtan, ha bármi problémátok van” kijelentésre támaszkodva bátran fordultam elöljáróimhoz, akik jellemzően 3 évvel előttem adták el lelküket az immáron közös cégünknek.

De bár ne tettem volna. Egyszer nem kaptam normális, kielégítő választ, letolást annál inkább. A későbbi hetekben is sorra a céges keserű levesbe ízlelhettem bele: sztereotípiák sora: úgy, mint: ha gyakornok vagy, hülye vagy, a legáltalánosabb dolgokat sem tudod felfogni; egyetem vs. főiskolás kollégák ellentéte (én az előbbinek számítom), és a túlórák… Nem gondoltam volna, hogy gyakornokként, munkaszerződés alapján fix 8 órás munkaidővel ennyire el fog nyúlni az irodában eltöltött idő. Általánossá vált, hogy nem 17:00-kor (tulajdonképpen egyszer nem történ ilyen) csuktam volna le a notebook, hanem inkább 21, vagy 22:00-kor, de az is számtalanszor megesett, hogy hajnali 2-kor hagytam el vágyaim, álmaim, jövőbeli egzisztenciám megalapozásának fellegvárát. Amikor az extra órák elszámolására került sor, jól tessék figyelni ezt kaptam: „gyakornokként nem gondolod, hogy egy kissé snassz, hogy ennyit túlórát akarsz jóváhagyatni? Fogadd el, hogy még nehezebben megy a munka, és örülj, hogy sokat tapasztalhatsz! Helyesebbnek tartom, ha az igényelt túlóráidnak csak a 80%-át hagyjuk jóvá!” Annak a túlórának a 80%-át, ami egyébként is megkurtítottam, hisz lássuk objektíve: éjfél környékén már senkinek sem pörögnek úgy a fogaskerekei, mint a nap kezdetén, nemde?

De a végső feketeleves a gyakornoki periódus végén jött el, amikor nem megetették, hanem egyenesen rám öntötték ezen ízletes maszlagot. A HR-es szigorúan név nélkül elmondta milyen negatív észrevételek jöttek a kollégáimtól… pl. otthagyom őket a munkában à mi, amikor hajnali kettőig dolgoztam nem egyszer? Nem fejlődök à mi, amikor angol excelben a végére mindent gyorsbillentyű-kombinációval végeztem? Lassú vagyok à mi, amikor egyszerre három helyről kaptam a hasonló kaliberű anyagokat, úgy, hogy a papírhalmazból már nem láttam ki a fejemből? És e vádaskodások mind név nélkül? Még csak arra sem adtak lehetőséget, hogy megvédjem magam, hisz nem tudtam, hogy kitől jönnek a kritikák, és elég sok emberrel dolgoztam, hogy képes lettem volna határozottan belőni a forrást. Röviden: jól hátba támadtak, lándzsával ledöftek, és még egy párszor jóízűen meg is forgatták, csak az élvezeteket fokozandó. Persze, hogy nem kértek továbbra belőlem, de mily meglepő én sem kértem belőlük.

Ahogy kisétáltam utoljára a helyről, melyhez oly nagy reményeket, terveket szövögettem, ez járt a fejemben? Ha tanulmányaim végső befejezte után visszacsöppenek ebbe a közegbe ugyanez vár majd rám? Aljasul kihasználó munkáltatók sora, kik miután az utolsót is kifacsarták az emberből, ki már rég feladta a magánéletét, hogy makulátlanul eleget tegyen munkabeli feladatainak, még jól hátba is támadják, ezt gondolván: „Pusztuljon a férgese?” Ahogy bolyongtam a pesti korzón tovább töprengtem, és csakhamar azon kaptam magam: szomorú vagyok.

 

Együttműködő partnerünk a Gránátalma Szépség- és Egészség Központ

gránát.jpg