Már csak egy nap és újra otthon leszek, remélem kommenteltek serényen :)! Egy hozzászólás következik innen, melyet Janó segítségével találtunk.

Sziasztok! Leírom nektek az én történetem.

Tavaly egy általam ismert helyen asszisztenst kerestek. Mivel éppen álláskeresésben voltam, gondoltam megpróbálom. Jelentkeztem. Örültek, mondták hogy rendben, próbáljuk meg. Az akkori munkám olyan munkaidő beosztásban volt, hogy nem dolgoztam minden nap (24-48-ba jártam), így megbeszéltük, hogy eleinte ,,csak úgy" bejárok és majd meglátjuk. Két hét múlva megbeszéltük hogy minden tök jó, adjam be nyugodtan a felmondásom. Beadtam. A felmondási idő alatt is bejártam, hát elég fárasztó volt 24 óra munka és ébrenlét után még lehúzni 8 órát, de bevállaltam, mert szerettem volna ezt a munkát. Így mielőtt beléptem volna az új helyre, már 1,5 hónapja ott dolgoztam tulajdonképpen.

Próbaidő 3 hónap.

Mikor már (papíron is) 2 hónapja ott dolgoztam, történt egy munkahelyi balesetem. Elestem egy lépcsőn, és több helyen nagyon megütöttem magam. Kérdezték, nem akarok-e orvoshoz menni, de egyébként se vagyok egy táppénzre járó, meg ugye a próbaidő, így mondtam hogy nem. De miután még napok múlva is alig bírtam menni, ülni, állni, egyáltalán létezni, gyötrelem volt minden lépés és mozdulat, csak elmentem a sebészetre. Röntgenek.

Törésem ugyan nem volt, de zúzódások annál inkább. Orvos mondta, muszáj otthon maradni, én mondtam nem tehetem, írjon fel fájdalomcsillapítót. Mérgesen, fejcsóválva felírta és azt mondta, ha rosszabb lenne mindenképpen jöjjek vissza. Pár nap múlva, szombat reggel mikor felkeltem, olyan fájdalom hasított a csípőmbe, hogy elsötétült előttem a világ. Mozdulni sem bírtam, csak hullottak a könnyeim. Kedvesem felkelt, nagy nehezen elvánszorogtam az autóig, irány az ügyelet. Újabb röntgen. Nincs törés.

Pihenni kell, feküdni kell, nincs mászkálás!, kenegetni kell, borogatni kell, erősebb fájdalomcsillapító, irány az Sztk-ban sebészet és táppénz!

Felhívtam a munkáltatóm, és elmondtam neki, nagyon sajnálom, de az ügyeletről jövök, mozdulni sem tudok, muszáj otthon maradnom. A reakció egy erőteljes szisszenés volt és hogy ,,hát jóóó". És akkor már tudtam hogy ki fognak rúgni.

Pedig én mindent megpróbáltam, hogy ne kelljen otthon maradnom. Egy hétig vonszoltam magam, szó szerint.

Mikor egy hét múlva visszamentem (igaz az orvos még nem akart engedni, de erősködtem), azzal fogadott a főnök, hogy sikerült-e táppénzes papírt szereznem, vigyem be a szobájába mert beszélni szeretne velem. Közölte velem, hogy nem tartanak tovább igényt a munkámra.

Annak ellenére, hogy számítottam rá, elég rosszul érintett, és megkérdeztem: ,,azért mert elmentem táppénzre?" (Tudom, ez hülyeség volt, de végülis már úgyis mindegy volt.) A válasz természetesen az volt, hogy: dehogy!!! Azért, mert rájött, hogy nincs szüksége 8 órás munkaerőre, nekem meg kevés lenne a megélhetésre a 4 órás fizetés.

Mivel még próbaidős voltam, ennyi. Akár indoklás nélkül is felmondhat.

De kérdem én, ha 3,5 hónapig úgy nézett ki hogy kellek, akkor miért pont a szisszenés után jött rá, hogy mégsem???????

Ez tavaly ősszel volt. Fájdalmaim azóta is vannak, bár már nem olyan vészes. Munkahelyem viszont azóta se.

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett. :(((