Sziasztok!

 

Nagyon tetszik ez a blog, hasznosnak tartom a blogban megvalósuló tapasztalatcseréket. Engem személy szerint kicsit meg is nyugtat a tény, hogy másoknak is vannak hasonló problémái, mint nekem, talán együtt könnyebb feldolgozni ezeket.

 

Mindössze három hónapot töltöttem azon a munkahelyen, amit álom-munkahelynek hittem - és természetesen hatalmasat csalódnom kellett benne, meg szinte az egész emberiségben is. Az eset úgy kezdődött, hogy adminisztratív munkakörben dolgoztam a közszférában, kevés pénzért, de a munkámat nagyon szerettem, a feladat sokrétű volt, a tudásomat legalább erkölcsileg elismerték, ha anyagilag nem is - emellett jó kapcsolatokat ápoltam. Történt egy nap, hogy kaptam egy jobbnak tűnő ajánlatot, magasabb fizetéssel, egy olyan helyről, ahová még nagyon régen jelentkeztem, de akkor nem vettek fel. Mivel szakirányú tanulmányokat is folytattam, úgy éreztem, hogy a szakmai előrelépés és tapasztalatszerzés céljából fel kell adnom régi helyemet - még ha úgy is érzik majd, hogy cserbenhagytam őket. Nem volt könnyű eljönni, de megtettem.

 

Az új helyen meglepően gyorsan kezdtem belejönni a dolgokba, mindenki meg volt velem elégedve, s ezek után egyre több feladattal is bíztak meg. De itt csak nők voltak, és ez már baljós sejtelemmel töltött el. A főnököm is egy csupaszív embernek tűnt először - addig, amíg meg nem hallottam egy párszor, hogy ordenáré módon kibeszéli a beosztottjait. Na, itt már rosszat kezdtem sejteni. Na, és a kollégák? Igazi sznob h.... p.csák voltak. Ráadásul amúgy nem buták, a feladatukat is jól ellátták. De emberileg? Hencegtek, szórták a pénzt, engem meg szemmel láthatóan mintha lesajnáltak volna kezdettől fogva. De ezt csak a pillantásokból sejtettem.

 

Történt egy nap, hogy nagyon rossz passzban voltam a munkahelyen, magas lázzal, betegen dolgoztam. Az egyik kolléganőnek szóvá tettem, hogy én ezt nem bírom, stb., mire ő rámrivallt, hogy a magatartásomon változtatnom kell, mert észrevette, hogy az utóbbi időben csapkolódok stb. Ez nem is volt igaz. De aztán a főnököm is megkeresett, és közölte, hogy a kollégáim kb. 90%-a egyébként panaszkodott rám, de nem mondja meg, hogy mit mondtak, és azt sem, hogy ki mondta, mert akármi lesz, ő nekik fog hinni, őket ismeri jobban. Meglepődtem, mert én addig úgy hittem, hogy jól kijövök mindenkivel ott. Irtó megalázó volt a szitu, én akkor elterveztem, hogy önként fel fogok mondani, mert a kollégák egyikével sem volt nézeteltérésem, és mégis keverték a sz@rt - ezek szerint. Sajnos azonban a barátaim - akiknek ezt elmeséltem - lebeszéltek, és inkább arra intettek, hogy mégis a magatartásomon változtassak, hátha tényleg azzal van a baj.

 

Sajnos rájuk hallgattam, és tényleg mindenkivel mézes-mázos lettem, ezt ők is jól reagálták le látszólag, és egy-két hétig így frankón el is voltunk a melóhelyen. A próbaidőm lejárta előtt azonban másfél héttel történt, hogy egy apróbbnak nevezhető hibát vétettem a munkában. Ez egy olyan hiba volt, ami mással is már előfordult, talán még többször is. A nagyfőnök - aki a főnökömnek is a főnöke volt - felhívta figyelmemet, hogy erre nagyon vigyázzak, ne forduljon elő. Azt hittem, ezzel meg is úszom, s majd tényleg odafigyelek, semmit ne szúrjak el. Két óra múlva azonban hívatott az irodájába - ő nem volt ott, csak a titkárnője. A titkárnője papírt nyomott a kezembe, írjam alá. Csak annyit tudtam hirtelen felfogni, hogy ez a felmondólevél. Senki nem méltatott annyira sem, hogy legalább odaböfögje: ki vagy rúgva. Utána annyi lélekjelenlétem volt még, hogy a főnökömet kérdőre vontam, mi ez az egész. Nem sok érdeklődést mutatott, mint aki meg sem rendült, bár azt állította, hogy neki nem volt köze a döntéshez, csak a nagyfőnöknek.

 

Én azonban azt gondolom, hogy mégiscsak a kollégák fúrtak ki módszeresen, lehet, hogy puszta szakmai féltékenységből. Merthogy mindent összevetve igen jól dolgoztam. Ezek után csak az motoszkál bennem: ha elmegyek állásinterjúkra, ki fogja elhinni, hogy TÉNYLEG kiemelkedően jól dolgoztam, hiszen akkor nem rúgtak volna ki. És miért érdemeltem ezt? Történetem tanulságául csak annyit, hogy aki csapatban dolgozik, és ott nem fogadják be, jobb, ha másik munkahely után néz, mert nem az egyéni teljesítmény lesz a döntő. Itt sem az egyetlen tévesztés pecsételte meg a sorsomat, hanem mások keze volt az eltávolításomban. A suli még folytatódik, a szakmai gyakorlatot máshol szerzem majd meg hozzá. Érvágás - de nem jó olyan helyen sok időt tölteni, ahol nem szeretnek. A munkahely nem szeretetszolgálat ugyan, de ritkán szól arról, amiről kellene neki.

 

Kérem, hogy ha ezt a levelet v. részletét leközlitek, az e-mailcímem ne szerepeljen. Köszönöm.

 

anonymus