Munka, vagy család?

Történet arról, amikor a munkavégzés a családi élet rovására megy, csak mert egy ostoba szabály miatt minden áldott este bonyolult adminisztrációs kötelezettségnek kell eleget tenni.

Nem a saját történetem mesélem el, hanem házastársamét. Teszem mindezt azért, mert tudni szeretném, hogy ez a jelenség általános-e, ha igen, valóban tétlenül kell-e végignéznünk, hogy családtagunk belerokkan a munkahely megtartásának kényszerébe.

 

Szóval: párom egy amerikai gyógyszercég magyarországi „leányánál” dolgozik orvoslátogatóként. Nem ez az első hasonló munkaköre, de ez az első, ahol annyira másként állnak a ledolgozott órák elszámolásához, hogy az már-már bűncselekmény. (Gondolom, nem helyes ilyen erős kifejezéseket használnom, annál is inkább, mert nem tudom erről, hogy rendelkezik a jog, de az igazságérzetem valami hasonlót sugallna.)

Nos, a napi 6-7 ledolgozott óra után (furikázva megyéken át, szakorvostól szakorvosig, átverekedve magát várakozó, ingerült betegeken) arra kényszerítik, hogy jelentés formájában adjon számot napi tevékenységéről. Alapvetően ezzel nincs is különösebb baj, majd’ minden hasonló munkakörben, más cégeknél is ez szinte természetes. A probléma azzal van, hogy kikötötték: minden nap be kell jelentkeznie, minden nap el kell készítenie jelentését, és mindezt egy marha bonyolult rendszeren keresztül. A gyerekek megvacsoráztatása után, tehát indul a második műszak, a jelentés elkészítése este nyolctól tizenegy-féltizenkettőig is eltart, tehát napi további három-négy órát emészt fel. Hétvégén heti jelentés elkészítése, illetve az elkövetkezendő heti munkaterv kitalálása a feladat.

Ha jól belegondolunk, teljesen nyilvánvaló, hogy ilyen elvárások mellett nem tudunk elmenni se színházba, se moziba, hétvégén nem jutunk el sehova, mert a hét közbeni leterheltség miatt elmaradt házimunkákat ilyenkor kell bepótolni, továbbá az említett jelentéseket is el kell készíteni.

Mit mondjak? Ezt még le lehet nyelni, ki lehet alakítani erre a sémára az életünket, azért, hogy az embernek megmaradjon – az egyébként nem rosszul fizető – állása. Erre mondjuk: valamit valamiért. De ennek a cégnek van egy olyan szokása, ami teljességgel érthetetlen, és ha jól sejtem, teljességgel szabálytalan is. A hétvégéken megrendezett (akár három napos) konferenciákon kötelező rész tenni. Világos. Rendben. A ledolgozott pénteki nap után elutazik az ember a családjától és legközelebb vasárnap tér haza. Világos. Rendben. Csak az nem világos, és az nincs rendben, hogy ezek után a – vérrel, verejtékkel – ledolgozott hétvégi napok után nem jár szabadnap! Világos? Rendben? Nem adnak legalább két napot a ledolgozottakért cserébe, de még ki sem fizetik. Jelmondat: aki nálunk dolgozik, annak ezt vállalnia kell. Vállaljuk is! Az egész család, a gyerekek, a nagyszülők, mindenki.

De azért el vagyok keseredve, mert látom, hogy a hétköznapok mennyire megtépázzák az életünket, a hétvégék mennyire nem teszik elérhetővé még a pihenés (kikapcsolódás, feltöltődés, rekreáció stb.) illúzióját sem.

Kérdéseim tehát a következők: lehet-e valamit tenni, hogy a hétvégéinkkel ne a vállalat rendelkezzen, vagy ha rendelkezik, azt megfelelőképpen ellensúlyozza a szabadnapok máskori kiadásával? Lehet-e tenni annak érdekében valamit, hogy a páromnak ne kelljen éjfélig jelentéseket írogatnia, ezáltal egy normálisnak tűnő család életvitelébe csöppenhessünk vissza? Tenni valamit annak érdekében, hogy ne rágja szét a lelkét a bűntudat, hogy nem foglalkozik eleget a gyerekeivel, hogy e miatt a bűntudat miatt ne legyen ideges és állandóan ingerült? Hogy a mindennapos éjfél utáni elalvás miatt ne legyen notóriusan hullafáradt, hogy e miatt a hullafáradtság miatt ne legyen ideges és állandóan ingerült?

Lelkem mélyén tudom a válaszokat. De mégis nehéz beletörődni, hogy egy társaság azt tesz az alkalmazottaival, amit csak akar és amit nem szégyell. De mégis nehéz beletörődni, hogy kihasználhatja és kis is használja a dolgozók természetes félelmét, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a munkájára, mert egyszer ’neaggyisten’ elment moziba....