kedves munkahelyi terror-blog!

gondoltam, elmesélem én is, mit szenvedtem össze az elmúlt nyáron a
munkakereséssel, bár már nyugodtan ülök három hónapja a reptéren és
élvezem, amit csinálok. és ez, bár itt is akadnak érdekességek,
végtelen megnyugvással tölt el. de kezdem inkább az elején. 21 éves
lány vagyok, levelezős főiskolás. angolul és németül felsőfokon tudok,
románul és oroszul gagyogok valamit.

 

ezt nem azért mondom, hogy
arcozzak, mert nem vártam, hogy ettől majd haj de mekkora álommelóm
lesz, végülis diplomám nincs. csak, hogy ismerjétek az alaphelyzetet.
az elmúlt évben egy kávézóban dolgoztam tavasztól idén tavaszig,
barátságos légkör, kedves törzsvendégek, családias hangulat, pocsék
fizetés, bár mint utóbb rájöttem, nem nagyon terem jobb. szerettem ott
pincérkedni, de azt gondoltam, jobb fizetés meg valami komolyabb
munkahely után nézek. ekkor kezdődött az a kellemetlen tortúra, ami
két hónapig tartott. ez persze nem sok, ha azt vesszük, más hat-hét
hónapig, a barátom pl tíz hónapig csinálta.

 

először a kedvenc
éttermemben próbáltam szerencsét, ahol behívtak egy, majd még egy,
majd még egy próbanapra. korrektség volt, fizettek, jattot nem, csak
órabért, de mivel az előtte lévő munkahelyemen sem kaptam a jattot,
gondoltam ugyan már, belefér. a hatodik napomon még mindig nem
lehetett tudni, hogy akkor most maradhatok-e vagy sem. ez annyira
idegesített, hogy közben elmentem az EDS-hez dolgozni, amiről tudtam,
hogy csak addig maradok, amíg jobb nem akad a horgomra. a barátom ott
dolgozik vagy másfél éve, nem mondanám, hogy imádja, de aránylag elvan
vele, a fizetés rendben van, a társaság szórakoztató, az egész
viszonylag emberi.

 

én utáltam az első perctől kezdve, noha korrekt
hely, de én tudtam, hogy hánynék a munka jellegétől, nem érdekel az
IT, nem akarok csajszi az irodában-cosmo girl műsort nyomni. négy
hétig maradtam, semmi rossz tapasztalat nem ért, csak idegesített,
hogy közben millió és egy helyen próbanapoztam ingyen hétvégén, hogy
addig ne kelljen felmondanom az EDS-nél, amíg nem jön valami
biztosabb. az étteremvezetők korrektsége is megérne itt egy hosszú
műsort. végül aztán kiderült, hogy a kedvenc éttermem, ahol a
nyolcadik-kilencedik próbanapomat is eltöltöttem, nem vett fel, de ezt
onnan tudtam meg, hogy felhívtam a tulajt, aki szégyenkezve azt
mondta, hogy hát sajnos visszavett egy régi kollégát, de nem mert
nekem szólni. aha. fasza.

 

mit volt mit tenni, röhögtem egy jót, és
igyekeztem tovább. a következő egy amerikai stílusú étterem volt
hűvösvölgyben. nagy szívatás nem volt, csak a kellemetlen kopasz
mercis (bocsi, KopaszMercis:)) nőket, pláne pincérnőket lenéző
törzsvendégkör, de azt gondoltam, nem válogatok. alapfizetés egy
fillér sincs, csak jatt, és hát a forgalom finman szólva sem verte az
eget, egyetlen napon kerestem ötezernél többet, amikor az egyik tulaj
oda szervezte egy ismerőse szülinapját. az alap munkaidő 14 óra, ebben
nincs még benne általában az esti takarítás. nem rajongtam a dologért,
de utóbb kiderült, hogy nem is kellett, mert egyik hétvégi
reggel,mikor még nem is volt megbeszélve, hogy mikor megyek be,
felhívott az egyik pincérnő, hogy miért nem vagyok ott. néztem nagy
szemekkel, hogy mi van, mire a válasz, hogy de hát úgy volt, hogy én
majd hétvégenként járok be. miii?? mondtam, hogy erről sehol, soha egy
szó sem esett, de ha ez lesz, akkor köszönettel inkább nem kérem.

 

folytattam a keresést (wiw, expressz, profession.hu, cv-online,
satöbbi). már teljesen kétségbe voltam esve a sok ingyen próbanap
utáni nulla visszajelzésről, persze tudom, hogy én vagyok a lúzer,
hogy erre hajlandó voltam, de tessék csak körülnézni az éttermek
között, majdnem mindenki ingyen próbanapoztat, és nem fél napokat meg
néhány órákat. végül a humán rentnél, látom, ez a hely is többször meg
lett énekelve itt, ráakadtam egy amerikai étteremlánc által hirdetett
állásra, nem gyorsétterem, aki akarja, ebből már tudja, méregdrága ám
annál ízléstelenebb hely. a humán rent székhelyén, valahol a francban
egy külvárosi gyártelepen  kellett aláírnom a szerződést, úgy, hogy be
se hívtak semmilyen irodába, csak kihozták a folyosóra a papírokat,
rakjak alá egy könyvet, és legyek szíves, legyek túl ezen három perc
alatt, és jelenjek meg holnap reggel az említett étteremben. rendben.
a munkaidő szintén alapból 14 óra, na meg amikor 16, de egy hónapban
18 nap. itt kellett volna gyanút fognom. ekkor mondtam fel az EDS-nél,
mert végre a kezemben volt a másik szerződés, és az legalább
vendéglátás, amit szeretek csinálni. a fizetés 150 lepedő körül lett
volna, és ettől halálosan boldog voltam, sosem kerestem még ennyit,bár
jobban belegondolva hatvan munkaóráért egy héten az sem az álom. de ez
az étterem lett, mint kiderült, az összes rémálmom megvalósulása.

 

betanulás címén a konyhában kellett ülnöm az első napomon tizennégy
órát, ahol mindenkinek csak láb alatt voltam, értelmesen senki nem
magyarázott el semmit. az étkezés úgy volt megoldva, hogy a szakács
vagy csinál személyzeti menüt, vagy nem, és ha igen, akkor is
kérdéses, hogy mikor, de kimenni az étteremből, a szomszéd újságosig
is tilos egész nap, ki a mammutból, ahol az étterem van, pláne. ha nem
tetszik, rendelj maganka a konyhából, nulla forint személyzeti
kedvezménnyel. engem már az is frusztrált, hogy egész nap nem látok
napfényt, azt se tudom, esik-e vagy süt a nap, de nem baj, ennyit még
le lehet nyelni. na most, a személyzeti ebédet pedig, ha este kilencre
esetleg elkészül, tessék a hátsó dohányzóban a csikkek és a maradékos
bödönök között, maximum tíz perc alatt megenni. cigizni is ott lehet,
három óránként három perc szünet jár, de ebédidőben (11-től 2-ig)
egyáltalán nem. de akkor pisilni sem. a hátsó dohányzó is megér egy
misét, mert a hely egy húsz négyzetméteres folyosó, amire öt étterem
nyílik, aminek összes dolgozója ott cigizik, valamint ott tárolják a
maradékokat, és ott pucolják a hagymát is. szellőzés semmi. jó
étvágyat. a konyhásoknak még aránylag jobb volt, mert mögöttük
legalább nem állt ott az ötfős menedzseri kar, hogy minden lépésnél
rájuk szóljanak, a pincéreknek viszont igen. minden nap végén sírtam
egy jót, de erre sem volt sok lehetőségem, mert a harmadik napon este
tízig lettem volna, amit megemlítettem az egyik menedzser csajnak, a
következő formában: "akkor most megyek haza, sziasztok". mire ő
közölte velem, hogy ezt kérdés formájában kellett volna hozzá
intéznem, úgyhogy most szépen zárásig itt maradok. no ekkor mondtam
neki, hogy bizony én most hazamegyek, de nem is jövök be többet.

 

óriási kő esett le a szívemről, de állásom nem volt. kétségbeesésemben
még aznap ellátogattam az utcánkban egy elegáns kávéházba, hogy hátha.
pont volt állás. próbanap két nap múlva, persze ingyen, de hol
érdekelt ez már akkor...odavoltam a dologért, ezer százalékon
igyekeztem, soha még ennyire nem tepertem semmiért. a hely az utcámban
volt, a légkör meg a vendégkör nagyszerű, a főnök pedig vérprofi, és
udvarias, kimért stílusa volt, nem olyan, mint a harsányan anyázó
étteremvezetőknek általában. az este végén felvett, én meg örömtáncot
jártam, noha látszott, hogy a követelmények nagyon kemények, de azt
gondoltam, ha látják, hogy tudok tanulni és akarok itt dolgozni, menni
fog minden. hozzáteszem, majdnem kétszázat lehetett volna keresni. hat
napig voltam ott, mind a hat napon mind a tizenégy órában igyekeztem
ezer százalékot nyújtani, de látszott, hogy kevés. a főnök korrekt
pasas volt, de semmit nem lehetett neki elég jól csinálni. a
cappuccinón kevesebb volt a hab, egy milliméterrel több sört
csapoltam, nem tudtam azonnal, hogy melyik bor hol van, és bár tudta,
hogy nincs képesítésem, mégis felvett, tehát nem lehetett azzal
takarózni, hogy hát én ehhez nem értek ilyen profi szinten.

 

számoltam,
hogy hányszor cseszett le egy nap, ha tíznél kevesebb volt, mindig
örültem. azután elütöttem valamit a számítógépes rendszerben, úgyhogy
mehettem haza megint állást keresni azzal a búcsúszóval, hogy hát
bizony én erre alkalmatlan vagyok. tudtam, hogy nem vagyok profi, de
ha már egyszer felveszik az embert, miért várják, hogy azonnal tudja,
hogy mi hol van, és hova kell nyúlni úgy, hogy bárki is megmutatná,
vagy miért nem lehet egy-két felejthető hibát elnézni az elején? épp
aznap, mikor dühösen és az eset hatására  tökrészegen ültem itthon
azzal a gondolattal, hogy én most már így maradok, ajánlotta egy
ismerősöm a ferihegyet, hogy próbálkozzak be, ekkora konglomerátumban
már csak akad valami. igaza lett.

 

két hét múlva már bent ültem a
tranzitban egyenruhástul, és kerestem az elveszett poggyászt. nincs az
az isten, hogy felálljak innen a következő három évben, legalább amíg
a sulit be nem fejezem. jó fejek a kollégák, csinálható a munka, oké,
néha pakolni is kell komolyabb súlyokat, de legalább van mivel
dicsekedjek:) a fizetés majdnem rosszabb, mint ahonnan eljöttem, egész
pontosan a bruttó kilencvenet súrolja alulról.

 

de az a helyzet, hogy
rájöttem, én bizony inkább élvezem a munkámat és csóró maradok, mint
olyan helyen keressek kétszer ennyit, ahol hánynom kell mindentől. ki
tudok jönni ennyiből is, amíg nem kell gyerekeket eltartanom. és azért
írtam ezt le, hogy elmondjam, az az igazság, hogy amennyit én ebből
láttam, ha fiatal vagy, szőke és vékony meg nagymellű meg
mittudomén(bocsánat, ezt nem azért mondom, meg minden, csak azért,
mert sokan mondják, hogy a kinézet fontos kritérium és bizonyos
helyeken diszkriminálnak miatta) és jól beszélsz több nyelven és
kulturáltan képes vagy viselkedni, normálisan megjelenni
állásinterjún, zsíros haj, forrónadrág meg piercing nélkül,akkor sem
könnyebb. mondjuk ezeken a helyeken a diplomát is a hajamra kenhettem
volna, ha van. a helyzet egyszerűen szar.

 

ahol most vagyok, minden nap
hálát adok, hogy végül normális helyre kerültem, normális arcok közé,
és minden nap eszembe jutnak az ingyen próbanapok és az egész
szarhalmaz. és teszem hozzá, hogy itt hálálkodok, miközben kábé
nyolcvan lepedőt viszek haza. mert félreértés ne essék, most én
tényleg elégedett vagyok itt. és akkor még mindig csak 21 vagyok. mi
lesz itt még később? welcome to nagy büdös magyar valóság. üdvözlettel

friedlich