Én 48 éves vagyok, van 6 szakmám és egy 7, meg egy 9 éves fiam. A férjem 38 éves, logisztikai szakember, de nem állami diplomával, viszont jókora tapasztalattal. Neki is az a baja, hogy hiába az akarása, tavaly május óta nem kap munkát. A családom elutasított minket, mondván nem is akar dolgozni. Pedig, ha tudnák.

 

Ment már betont keverni is, füvet nyírni is... már mindegy lenne. Az első multinál megvárták az 5 évet - majdnem. 1 hete lett volna még, hogy végkielégítést kapjon. A másodiknál meg a válság kezdetekor elküldtek minden családost, mert azok nagyobb rizikójúak. Pedig egyszer nem volt 8 órát bent. Inkább 12-14-et.

Vele az a baj, hogy irodába inkább nőket keresnek, nagy "szakmai alázattal". Már, ha válaszolnak. Mert még csak nem is reagálnak a több századik önéletrajzra sem. Kb 2 havonta kap egy beszélgetésre lehetőséget, ahol többnyire az előbb említetteken túl még az is a baj, hogy már betelt a hely. Nekem januárban mondtak fel. Most intenzív angolra járok, októberben nyelvvizsgázom.

Kíváncsi vagyok, mi lesz velem utána? Jelenleg az ellátásból (64.500,-Ft) és a családi pótlékból élünk. Ja?! Kézműveskedünk, hogy abból is jöjjön be valami. Az a valami pedig csak pár ezer forint, mivel másnak sincs pénze. Van egy befektetésünk, ahol az összes pénzünk heverészik. Ugyanis tavasz óta arra várunk, hogy végre felvehessük a pénzünket, és a bank mindig valami akadályt gördít elénk. Nem tudom mikor közlik, hogy toll a fülünkbe még jó darabig.

A családunk pedig semmit sem hisz el ebből. Szerintük ha akarunk, dolgozhatnánk. Meg se tudjuk értetni velük a dolgokat.

Idegileg, anyagilag a padlón vagyunk, a két gyermek pedig türelmesen várja, hogy időnként ne csak vajas kenyér legyen a vacsora egy kis kerti salátával...