Sziasztok!

Több mint egy éve dolgozom egy helyen, amit már nem is tudom, hogyan bírtam idáig. Sokrétű, összetett terrorról van itt szó, munkajogi szabálytalanságokról is - de minderre még mindig azt mondom, hogy ha ott dolgozom, akkor ezzel együtt ezt is felvállalom. Nem panaszkodni kell hát, hanem ha valami nem tetszik, állást változtatni - hiszen én választottam mindezt.

Amiről most írni szeretnék, az viszont nem munkajogi kérdés (annyira). Van egy idősebb - nyugdíj előtt álló - kolléganőm, aki egy speciális szakterületet lát el a cégünknél. Ebből van diplomája (igaz, hogy még vörösdiploma), ebben van gyakorlata, és mindezt úgy, ahogyan van, tisztelem. Munkájának jelentős adminisztrációs oldala is van, rengeteg határozatot és egyéb ügyiratot kell gyártania, jogszabályokat pedig mindannyian alkalmazunk nap mint nap - hiszen ez egy közigazgatási szerv. Már a kezdetektől bántó számomra, hogy ez a hölgy (aki - mint mondtam - szakmájában lehet még kiváló) egy mondatot sem tud helyesírási hiba nélkül leírni, már általános iskolában meg kellett volna párszor buknia magyarból. Emellett - mivel gépelni sem tud, és soha nem is akart megtanulni, inkább jajgat egész nap, hogy ő mennyire nem boldogul, és emiatt estig bennmarad az irodában - számos gépelési hibát is vét, ami pl. egy bírságoló határozatban azért elég égő, hiszen olyasvalaki osztja az észt ezáltal, aki nem bír normálisan leírni egy épkézláb mondatot. Szóval, a hölgy komoly jelentőséggel bíró ügyiratokat gyárt, de úgy, hogy alanyt és állítmányt sem nagyon tud egyeztetni stb. Azt már talán nem kell ecsetelnem, hogy a Word szövegszerkesztőt sem érte, és nem is neki találták ki, noha már járt számítógépes tanfolyamra, ami a jelek szerint nem lehetett valami hatékony.

 

Hogy jövök a képbe én? Engem felvettek oda annak idején adminisztrátornak, de persze emellett ügyfelezek is, kiváltképp olyankor, amikor valami gázos téma van, amiben ő nem annyira járatos. Olyankor ha kérdezek is tőle, odaveti, hogy ő ehhez nem ért, ez nem az ő dolga. Persze nekem, a minimálbéres adminisztrátornak, akinek mellesleg még munkaköri leírása sincsen, nekem minden beleférhet a feladatkörömbe. Eredetileg iktatok, postázok, kulimunkát végzek. Előtte jobb napokat éltem egy sokkal komolyabb, felelősségteljesebb munkakörben, de jött a válság, én pedig nem akartam gyári szalagsorra menni dolgozni - más meg nemigen adódott a lakóhelyemen, s sajnos azóta sem.

 

Szóval, nyeltem egy nagyot, és elkezdtem itt dolgozni, tudván, hogy az agyam mindennap csak egyre jobban leépül, mert itt aztán fejlődés, na pláne előrelépés nincs és nem is lesz. Előtte jó darabig munkanélküli voltam, az önbizalmam, önbecsülésem lenullázódott, és abban a lelkiállapotban még jó ötletnek tűnt ez a munkahely. A furcsaságok meg - mint ahogy az lenni szokott - csak idővel ütköztek ki...

Mindez még mindig rendben is volna. De! Néhány hónapja fent említett kolléganőm elkezdett szervezkedni egy kollégánk ellen, akivel soha nem ápoltak túl jó kapcsolatot. Egy ember nyugdíjba ment tőlünk, és eljött az alkalom, hogy válasszunk másik kollégát helyette. Főnököm elég befolyásolható ilyen téren, legalábbis kolléganőm mindig mindenben tudta irányítani - el is döntötte hát most is, hogy ki legyen az új dolgozó. Nem kaptunk sok önéletrajzot, mint mondottam, elég speciális szakterület ez, így az első nyálasszájú, szakmájában még soha nem dolgozott jelentkezőt azonnal fel is vettük. Mondani sem kell, hogy a gyakorlatlanságán kívül az irodai környezet is nagyon idegen tőle, a számítógép neki sem barátja, sőt mondhatnánk, inkább az ellensége.

De lehetséges, hogy hamarosan már én is az leszek, ugyanis egyre kevésbé tudom türtőztetni az indulataimat vele szemben. Kolléganőm tanítja be a fiút, együtt csinálnak mindent, de amikor ők a gép elé ülnek, a vak vezet világtalant harmonikus egyensúlya jön létre. És mi ezzel a baj? - kérdezhetnénk még mindig, és joggal. A pénzüket megkapják (az enyémnek kb. a tripláját); az ügyiratok meg majdcsak elkészülnek az éj leple alatt valamikor. De. amikor nehézségek adódnak, s valamivel nem boldogulnak, TŐLEM AKKOR SEM KÉRDEZNEK SEMMIT, NOHA TUDJÁK, HOGY TUDNÁM. Mintha derogálna nekik az, hogy majd az adminisztrátor fogja jobban tudni az adott dolgot. Szóval, úgy érzem, rendesen hülyének néznek. A segítségem nem kell, tőlem nem fogadják el, de nekem meg rossz nézni, ahogy szenvednek, és tudnék segíteni. Amúgy a viszony - mint kollégák között - úgymond normális, tehát nincsen szó semmiféle kirekesztésről. Egyszerűen azt látom (és sajnos egyre inkább úgy vélem, helyes ez a megérzés), hogy ők felsőbbrendűnek érzik magukat nálam. Ma pl. a srác -miután szóltam neki egy hiba miatt - közölte, hogy majd megkérdezi a kolléganőmet, hogy jó-e úgy. Ezzel mintegy hivatalosan is beismerte, hogy az én segítségemből nem kér, mert nem vagyunk egyenrangúak. S ez már előtte is több esetben előfordult, pedig én a kezdetek óta a legjobb szándékkal és a legtöbb kedvességgel közeledtem hozzá.

Nemcsak rólam van szó, hanem ez az új fiú, aki átveszi a régi, jól bevált kolléga hatáskörét, tisztán látszik, hogy nem lesz alkalmas a feladatra, az a szaktudás, valamint az a több évtizednyi tapasztalat nem áll rendelkezésére - amiről mondjuk nem ő tehet. Azonban nem szabad(na) hagyni, hogy ha valami jól működött egy bizonyos ember kezében, az most csupán személyes, kicsinyes bosszú miatt kerüljön egy arra alkalmatlan személy hatáskörébe. A régi kollégát ezzel szemben nagyon kevés feladattal bízzák meg a továbbiakban, amitől szerintem a maradék motiváltságát is elveszti - és ami a legszörnyűbb, hogy kolléganőmmel vívott évek óta tartó csatájukból most végül is ő kerül ki vesztesen. Az új fiú pedig csupán egy eszköz ennek érvényesítése érdekében.

Hogy velem mi lesz, azt sem tudom, mert elkezdtem abban a városban egy főiskolát is levelezőn, így most az is odaköt. A pénzem sem sok, meg egyéb igazságtalanságok is értek már ott, de a fentebb leírt dolgokat úgy érzem, már nem leszek képes megemészteni, s nem hiszem, hogy mentálisan egészséges tudok így maradni. Mert így a válságban máshol sem lenne több a pénz, de ha legalább emberként, ill. szakmailag megbecsülnének, tudnám, hogy számítanak a tudásomra (legyen az most a villámgyors gépelés vagy bármi más), akkor érezném, hogy oda tartozom, hogy fontos vagyok nekik, és nem érdekelne a pénz. De sajnos a jelenlegi munkahelyemen ez a kevés kívánságom sem valósul meg. A régió, amelyben dolgozom, iszonyatos munkanélküliséggel küzd a válság kezdete óta, itt jó, hogyha gyári melót kap az ember. Sorban állnak a diplomások a szalag mellett, ők vagy lemondtak már az ambícióikról, vagy még kivárnak. Ebben a helyzetben az ember többet is lenyel, mint normálisan.

 

Emellett mélységesen felháborító, ami a közigazgatásban a kulisszák mögött történik. Itt is igaz az, ami a versenyszférában, vagy bárhol máshol: a tudásoddal, szorgalmaddal nem tudsz érvényesülni, mert ha látják, hogy jó vagy, úgyis igyekeznek majd eltaposni. Irigységből, szakmai féltékenységből, bosszúvágyból, vagy hogy ők kerülhessenek a középpontba - mindegy, a hangsúly az eltaposáson van.

Nem tudom, mennyire írtam le érthetően, hogy végülis mi is az én problémám ezzel a hellyel. A véleményeket már előre látom magam előtt, hogy ha annyira nem tetszik, miért nem hagyom ott stb. Hát..igazatok van. De jelenleg csak úgy tudom otthagyni ezt az egyébként hányingerkeltő helyet, hogyha vállalom, hogy hónapig, neadjisten évekig sem lesz állásom, mert a helyzet kb. ilyen. Úgyhogy azért jó adag bátorság és elszántság kell ehhez. Köszönöm, hogy elolvastatok, nekem már emiatt is megérte. Kívánok minden olvasónak sikeres újrakezdést vagy folytatást ezekben a nehéz időkben.

 

Üdvözlettel: Anasztázia

Amennyiben van olyan történeted, amit szívesen megosztanál másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt részed, akkor írd meg nekünk a munkahelyiterror@gmail.comcímre!

Munkajoggal kapcsolatos kérdéseket a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre küldheted!

A Munkahelyi Terror blog támogatója az Ajánlatguru.