2011 nyarán történt: súlyos, itt nem részletezendő okok miatt 57 évesen közös megegyezéssel felmondtam a határozatlan idejű közalkalmazotti munkaviszonyomat, úgy, hogy nem sok reményem volt másik állásra, pedig a jelenlegi nyugdíjszabályok szerint még 6 és fél évet kellett dolgoznom. Aztán csoda történt: feltettem egy álláskereső hirdetést az internet egyik honlapjára, és már két nap múlva telefonáltak, hogy érdekelném őket. Két nap múlva be is mentem állásinterjúra, ahol is azonnal felvettek.

Persze volt szépséghibája is a dolognak: ennél az alapítványnál, bár elvárás volt a diploma, alig volt valamivel több a fizetés a minimálbérnél (kb. egyharmada a korábbinak), ráadásul inig a következő hónap közepén fizettek,de mintha kegyet gyakorolnának, munkabeosztás is elég rossz volt: egyik héten 10-től 6-ig, másik héten 12-től este 8-ig, így az egész napom ráment. A munka sem volt könnyű: nagyon sérült, olykor agresszív gyerekeket kellett gondozni, az összes ügyüket intézni, intézményekkel és családdal kapcsolatot tartani, mosni, teregetni, takarítani rájuk, iskolába, óvodába kísérni őket, és onnan hazahozni, persze ezek az intézmények a város legkülönbözőbb pontjain voltak. A főnökünknek ezen a helyen kívül volt még vagy három másik állása, jó esetben hetente egyszer láttuk, de volt, hogy két hétig egyáltalán nem. Ugyanakkor mindenről tudni akart, levél nem mehetett ki az aláírása nélkül, főleg telefonon érintkeztünk. Volt, hogy mélységesen felháborodott, mert rosszkor hívtam. (Nem vagyok távolba látó, ő meg kérte, hogy mindig minden fontos dologról értesítsük.)

És már valamikor a harmadik nap belém kötött. Hosszú lenne elmondani a kifogásait, de jómagam csak az ötödik héten jöttem rá, hogy a hölgy súlyosan nárcisztikus, valamivel enyhébben paranoid, na és hatalommániás. Pszichológusnak tartotta magát, holott nem volt ilyen diplomája (csak szociális munkás), tehát itt megint olyan helyzet adódott, hogy magasabb volt a végzettségem az övénél az egy egyetemi és az egy főiskolai diplomámmal.

Már az első hónap múltán ki akart rúgni, mire én egyszerűen elsírtam magam. Nem azért, hogy ezzel bármit elérjek, csak egyszerűen eleredtek a könnyeim, hogy ez sem sikerült. Erre megsajnált, és úgymond "adott még egy esélyt". Viszont a viselkedése ezután sem változott velem szemben: gyanakvó volt, és bizalmatlan, kötözködő. Utólag jöttem rá, hogy a "megkegyelmezése" nem rólam szólt, hanem saját magáról: hogy ő milyen nagyszerű, nagylelkű ember! Ezután egy héttel egy telefonbeszélgetés nyomán jöttem rá, hogy milyen súlyos személyiségzavarban szenved, és attól kezdve megnyugodtam, és folyamatosan kerestem új állást. Végül, a második hónap végén azért rúgott ki, mert egy ötéves és egy nyolcéves kisfiú "papás-mamást" játszott, amit én nem vettem rögtön észre. Amint észrevettem, szelíden leállítottam őket. Az ügy úgy lett felfújva, mintha minimum én abuzáltam volna a kisfiúkat. Tehát két hónapig tartott itt a karrierem.

 

Persze azonnal fel tudtak venni helyettem valakit: egy 22 éves, frissen végzett szociális munkást. Csak az volt a szerencséjük, hogy túlképzés van szoc. munkásokból, nagy a munkanélküliség, és a legsúlyosabb feltételek mellett is mindig kaptak új munkaerőt, persze nem sokáig, mert mindenki menekült onnan jobb fizetésért, jobb munkakörülményekért és normálisabb főnökért. Hát ez a történetem ennél az alapítványnál.

Amennyiben van olyan története, amit szívesen megosztana másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt része, akkor írja meg nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre!

Ha munkajogi segítségre szorul, írjon a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre.