Amennyiben van olyan története, amit szívesen megosztana másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt része, akkor írja meg nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre! Ha munkajogi segítségre szorul, írjon a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre.

Tisztelt mt!

Alig fél éve kerültem az új munkahelyemre, ez életem második munkája, az előző cégnél két szép évet töltöttem, de nem bírták el a válságot. 24 évesen azt hittem enyém a világ, diplomám is van, nyelveket is beszélek, de sok egykori szaktársammal ellentétben nem akartam külföldön szerencsét próbálni. Ennek prózai okai vannak, felelős vagyok beteg édesapámért, aki olyan szeretetben nevelt, aminél szebbet és jobbat nem is kívánhatnék. Igyekeztem gyorsan elhelyezkedni, a már említett cégnél úgy is éreztem, hogy megtaláltam a számításaimat, de jött a krach és kezdhettem újra az álláskeresést.

A legfőbb szempont számomra az volt, hogy a lehető leggyorsabban biztos fizetéssel rendelkezhessek, amiből magam eltarthatom és amennyire erőmből telik, támogathassam édesapámat is. Így az első állásajánlatot elfogadtam. Cég nevet nem írok, hiszen még mindig itt dolgozom, ugyanakkor annyit elárulhatok, hogy a munkatársaim 80-85 százaléka középkorú nő. Mindez engem egy fikarcnyit sem zavar, vagy inkább zavarna. Ők azok, akiket én irritálom már magával a lényemmel. És ezt az első nap első órájától éreztetik is velem. Nem is kicsit. Mindenfélét pusmognak a hátam mögött, úgy hogy halljam is, meg ne is.

A főnökeimmel teljesen elégedett lehetek, ők tényleg segítőkészek és figyelembe veszik a körülményeket, nem próbálnak zsarnokoskodni, de a kolleginák úgy vettem észre, hogy mindenért engem átkoznak. Ráadásul mára már ott tartunk, hogy szó szerint kiközösítettek. Nem beszélnek velem, levegőnek néznek, és ez még a jobbik eset, vagy éppen gúnyolódnak, személyeskednek. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Igyekeztem elejétől fogva mindenkihez kedvesen, emberségesen állni. Udvariasságra nevelt drága apukám, így sosem voltam senkivel lekezelő, vagy bunkó, sőt, amikor úgy éreztem, hogy ok nélkül bántanak, akkor is igyekeztem megszerettetni magam. De hasztalan volt minden, bármivel próbálkoztam, zátonyra futottam.

Egyetlen egy lány az, akivel közös hangot sikerült találni és az a helyzet sava borsa, hogy ő hasonló cipőben jár, mint én. Ő is egy jó 10 évvel fiatalabb az átlagnál és ő is a kirekesztettek táborát erősíti. Ő is levegőnek van nézve, hozzá sem szól senki. Így próbálunk összefogni, és lelket önteni egymásba. A gond ezzel csupán annyi, hogy nem pontosan ugyanott dolgozunk, mármint helyileg, így nem mindig találkozunk, van, hogy napok telnek el a teljes elszigeteltségben. Tenni ellene pedig nem tudunk. Még az a szerencse, hogy eddig nem nyomta rá a bélyegét a munkánkra ez a légkör.

Igazából azzal is tisztában vagyok, mennyien nehezebb helyzetben kénytelenek evickélni. Rengetegen egyáltalán nem találnak munkát és azt gondolhatják, ez a csitri itt nem tudja hol a helye és csak siránkozik. Nem szeretném, hogy ez a kép alakuljon ki rólam. Nem sírni, panaszkodni akarok, csak elmeséltem, hogy mire képesek egyesek. Máris kicsit jobb lett a kedvem, hogy ezt leírhattam. Ha nem teszitek ki a blogra, hát az sem baj, de én örülök, hogy elmondhattam. És csak az az egy nyomaszt, hogy mindezen dolgok okát egyszerűen nem tudom megérteni. Mert nem szolgáltam rá, hogy én legyek a fekete bárány, mindent elkövettem, hogy ha nem is megszeressenek, mert a munkahely nem a szeretetről és barátságokról szól, de legalább elfogadjanak. Nincs púp a hátamon, nincs két fejem, vagy három lábam, teljesen átlagos nő vagyok, és hiába. Valakinek van valami ötlete, mi lehet a gond?

Köszönettel: Szilvia