Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre

Kedves Despota!

Jódarab ideje gondolkodom azon, hogy én is leírom a munkahelyekkel kapcsolatos tapasztalataimat, de írásod alábbi része adta meg számomra a végső lökést:

„Minden tiszteletem azoké az idősebb munkavállalóké, akik több évtizede hajtják ezt a mókuskereket és elviselik, hogy sehogyan vagy csak minimálisan haladnak előre, de én felteszem a kérdést magamban amikor a jövőmre gondolok: Miért csinálnám én is ugyanezt? Mi lesz így velem 10-20 év múlva?”

Akkor én most, negyvenévesen, jogász diplomával bemutatnám ezt az oldalt is, és ha kővel dobálnak is meg, azt mondom, menj el amíg nem vagy röghöz kötve szakmajelleg, hitel vagy család által.

Tíz éve várok arra, hogy jobb lesz. Család nélkül nőttem fel és számos megpróbáltatás után, munka mellett végeztem el a jogi egyetemet és teremtettem stabil bázist a családomnak. Rám mondták – és még mondják – hogy a semmiből küzdötte fel magát, a jég hátán is megél, nem kell őt félteni, stb. Csak belefáradtam. Aránylag normálisan fizető állásom van, Budapest belterületén, bár Érden lakom. Három gyerek mellett az volt az álmom, hogy otthon dolgozhassam, részben vagy teljesen. Számos munkahelyen próbálkoztam ezzel, és úgy néztek rám, mintha a Holdról jöttem volna. Mindezt a XXI. században, mikor az infrastruktúra simán lehetővé tenné (az én munkahelyemen pláne) az otthoni munkavégzést, maximum megbeszélésekre kellene bejárni.

Elmesélem, hogyan zajlik egy napom.

Hatkor kelünk, hétkor indulunk úgy, hogy a gyerekeket nem hagyhatom otthon, muszáj elindítani (demossál fogatkisfiam, mindentbepakoltálugye, reggelitnehagyditthon, Anyarockydíjatmabekellfizetnimegaruhát, b.sszamegmúltkoriselhagytadacipődetnemfizeteksemmit, anyaazalexandernincsmégkészelfogokkésni, denemmehetszegyedültudodvárjátokmegegymástneveszekedjetek, jézushéthúszvanelkésünkkiálltálmármenjünk).

Nyolc harmincra, ha sietek, beérek dolgozni . Kötetlen munkaidőből csak a mi osztályunkat minősítette vissza a vezetőség rugalmas munkaidőbe, ami azt jelenti, hogy nyolc órát + péntek miatt 30 perc + ebédidő 20 perc) le kell dolgozni  minden nap, de nem kell nyolcra beérni). Amikor ezt bejelentették, olyan érzés volt, mint mikor a pitiző kölyökkutya kap hirtelen egy kicseszett nagy pofont, és nem érti miért … azóta keresek állást.

Tehát, ha nyolc órát és 50 percet le kell dolgozni úgy, hogy a gyerekek miatt nem tudok korábban beérni, csak nyolc harmincra, akkor ha szemét illojális módon „csak” nyolc órát dolgozom, leghamarabb 17.20-kor mehetnék haza.

Ott tartunk, hogy csessze meg mindenki, vonják le a szabadságomból, vagy rúgjanak ki, de ezt nem tudom teljesíteni. Ha bennmaradnék 17.20-ig, akkor leghamarabb hétre érnék haza. Mindezt úgy, hogy egyik gyermekem ADHD-s és fejlesztésre/ről kell hordani, a másik meg abban az esetben, ha 16.30 –kor elmegyek, és háromnegyed hatra a sulinál vagyok, egy órát ült már az iskola aulájában. És a tízéves gyerekem k.rvára ne menjen haza úgy egyedül, h négy után sötét van, és sok helyen járda sincs, meg bébiszitter, meg nagyszülő (sincs).

És akkor nem arról beszélek, hogy együtt vagyunk mint család, mert nem vásároltunk be, nem vittem a gyerekemet fél éve orvoshoz akinek egy sérülés miatt vadhús nőtt a sarkán és minden nap fáj neki a cipőben, még mindig nem intéztem el az iskolaváltás miatti diákigazolvány újítást, nincs főtt étel este mert fél hét mire hazaérek jó esetben. És akkor még a gyerekek nincsenek megvacsorázva, bepakolva, megfürödve, családként beszélgetve mert még csak hazaértünk. Akkor veszekedés van meg idegbaj h kész legyünk fél tízre.

Ja és arról nem beszélve hogy legkésőbb hatkor a másik gyerekemet kirakják az utcára a speciális családi napköziből, ha nem vagyok ott időben (volt már rá példa).

Az akkor megvan idáig ugye, h simán 12 órát nem vagyok otthon? Nem túlóra, egyszerű munkanap…

És ez a jó eset. Mert ha bennmaradok 17.20-ig, vagy neadjisten edzésre mennék (hormonprobléma miatt kifejezetten ajánlott… lenne), akkor már csak nyolcra érek haza, ami teljesen tönkreteszi az esténket és másnap mindenki fáradtan ébred. Az utolsó ilyen nyolc órás hazaérkezésemet követően a lányomat a szomszédból fél kilenckor alig tudtuk a párommal összeszedni, nem volt még bepakolva, megfürödve, és basszus, ha Budapestről csak telefonon tudom tartani velük a kapcsolatot, egyszerűen széthullik a családom. Kinek jó ez? Hányszor van, hogy nem tudja hova kell menni, eltört a telefonja és zokog, bántották, rosszul van, hazaküldik mert lázas, minden héten egyszer van olyan h frászt kapok mert felhív az osztálytársa hogy nem találja és kiver a víz míg az irodából kinyomozom hol van, és én rohadtul nem vagyok ott és nem tudok mit csinálni mert itt ülök most is bent tök fölöslegesen és szétcsesz az ideg mert egész nap szólnom sem kell senkihez, ugyanúgy vagy ezerszer jobban, szebben, lojálisabban, hálásabban tudnék otthon dolgozni mert a munkámhoz jogtár kell meg word program,  de ez senkit nem érdekel, csak üljek bent, amiatt minden nap utazzak két és fél órát, és kussoljak meg örüljek mert van munkám.

Folyamatos lelkiismeret furdalásom van, mert nem tudok eleget törődni a gyerekeimmel – vagy enni adok nekik, vagy együtt lenni velük, és akármit csinálok, nem megy a kettő együtt, ahhoz pedig nincs tartalékunk, hogy felépítsek egy olyan vállalkozást amiből meg is élek. Tök stresszes vagyok az előzőeken túl még amiatt is, h minden este a kupira megyünk haza és nincs időm megcsinálni (négy emberre majd mindennap mosni kell de összehajtani, elpakolni már csak hétvégén van időm). Minden nagybevásárlás, takarítás, főzés a hétvégére marad, így viszont magamra nincs már időm. Nem tudok tornázni, olvasni, semmilyen saját szabadidős programom nincs, és ha valaki mégegyszer azt mondja hogy arra lehet időt találni amire az ember akar,azt jól kupán fogom vágni. Mert három gyerekem van (egy fősulin), nyolc órás állásom, és abban az egy évben működtek jól a dolgok (és lássatok csodát, edzeni is tudtam hetente négyszer!) amikor olyan munkám volt, h otthon dolgoztam. Ha tornázom, azt az időt a gyerekeimtől veszem el. Szóval igen, találok rá időt. De ilyen áron nem akarok.

Idén már ráadásul sem én, sem a párom nem kaptunk 13. havi fizetést, ami még soha nem történt meg. Agyalunk, hogy lesz a Karácsony nekem három gyerekkel, meg a párom három gyerekével, akik mondjuk csak kéthetente jönnek, meg a szünetek felében, de ajándék meg szép karácsony akkor is kell. Csúszunk mi is szépen lassan lefelé. Vagy előbb –utóbb csak meggyőzöm a páromat, hogy költözzünk mi is külföldre.

Az ország egyik legnagyobb cégénél dolgozom, elmondom, hogy volt a Mikulás. Körbeküldték, hogy bérelt helyszínen nagy Mikulás ünnepség lesz, regisztrálni kell előzetesen. Regisztráltam, beírtam, hogy két felnőtt, öt gyerek. Visszaírtak, h de nekem csak egy tíz éves gyerekem van a HR szerint. Visszaírtam, h vinném a párom gyerekeit is, mert nem láttak még nagyszabású Mikulás-bulit. Azt a választ kaptam, h sajnálják, de a költségvetés nem teszi lehetővé, csak a vér szerinti gyermek részvételét. Hiába írtam meg, hogy nyilván nem tudnám megmagyarázni a többi gyereknek, miért csak a lányom megy egyedül és kap csomagot, ez senkit nem érdekelt. Úgy, hogy én még a húszévesnek is veszek csomagot mert egyszerűen jólesik neki. Szóval nem mentünk oda sem.

Az az igazság, számítunk arra, hogy ki fognak rúgni. Számítunk arra, hogy nem találok másik állást de sem fizikailag, sem lelkileg nem bírom már. Csak álmodom a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozásról, mert a nyolc óra szórakozásom és a pihenés egy része simán elfolyik az utazásra, vásárlásra rendrakásra, család-egybentartásra. Múltkor egy nap szabadságot vettem ki, mert három havi lenövésem volt, csak h el tudjak menni fodrászhoz, meg lakcím-kártyát csináltatni (fél év késéssel). Vicc.

Keresek állást, de nem hirdetnek csak kamu otthoni munkákat, jogi végzettséggel ne is álmodjak valós otthoni munkát normális fizetésért. Lehet, h természetgyógyász leszek. Köszi, h az állam drága pénzen kinevelt a diplomáig, és jó is vagyok a szakmámban meg aránylag szeretem is, de nem ilyen feltételekkel, úgyhogy qka az egész.

És nem, nem fogom elengedni egyedül a gyerekem iskolába, mert a jelenlegi közbiztonság mellett simán elképzelhető h sosem látom többet viszont (és hallani sem hallok róla). Nem, nem tudom megoldani, h ne én készítsem a tízórait mert különben nem tud normális kajához jutni, hiába fizetnénk érte.

És nem fér a fejembe, egyszerűen nem tudom beleverni, miért ne lehetne ezen alakítani akár adókedvezménnyel, akár az egyes cégek részéről némi jószándékkal. Nem értem, ha családanya vagyok, miért kell beletörődnöm abba, h magamra mint nőre, vagy mint személyre már egyáltalán nincs időm.

Szóval, ez van velünk, akik már többtíz éve nyomjuk. Ha már kérdezted. Fáradtak és kiábrándultak vagyunk. Vagy csak én?

Szép napot!