Egy job-hopper naplója

Bevezetőnek: Y generációs vagyok, annak is eléggé a vége, már majdnem Z. Job-hopper vagyok, nem egészen másfél év alatt ez a 3-ik munkahelyem, és már keresem a következőt.

Szerintem a generációnknak ez a jelenség nem egy „betegsége”, hanem éppen, hogy egy elégedettebb és jobb világhoz vezet. De ne szaladjunk ennyire előre, első sorban a jelenség néhány okát írnám meg véleményen szerint.

1. Minden kapcsolódik mindennel: A mi generációnk már abban a világban nőtt fel, ahol folyamatosan bombáznak minket a különböző platformokon (állásbörzéken, facebook, linkedin, szórólap), hogy gyere hozzánk dolgozni és milyen jó lesz neked ott. De elég csak felmenni bármelyik állásportálra csak munka kategória szempontjából találunk körülbelül 250-et.

A nagy információáramlásnak köszönhetően látjuk mennyi lehetőségünk van, és ha nem érezzük jól magunkat, megyünk és megkeressük azt a helyet, ahol igen.

2. Kapunyitási pánik: Az előző ponttal szoros kapcsolatban van, hiszen azt lehet látni, hogy ha van egy diplomád (lényegében „majdnem teljesen mindegy” hogy milyen és hol szerezted), rengeteg féle állásra van lehetőséged jelentkezni. Őszintén, tegye a szívére a kezét mindenki, amikor elkezdted csinálni a szakmádat, amit most csinálsz, az mennyire egyezett azzal amire eredetileg számítottál?
3. „Biztos háttér”: A szüleinkkel ellentétben legtöbbünknek megvan a lehetősége, hogy nem dől össze a világ, ha nincs munkánk egy ideig (1-2 hónap). Kellemetlen, és nem szeretjük mi sem, de nagy eséllyel azon nem kell aggódnunk, hogy lesz-e fedél a fejünk felett, és lesz-e mit enni.
4. Employer Branding: Egyre több vállalat felismeri a jelentőségét annak, hogy ebben a nehéz munkaerőpiaci helyzetben fontos, hogy a munkavállalói által tapasztalt munkahelyi élmény komoly versenyelőnyt jelent a pályázók magukhoz csábításához. Az employer branding ennek megmutatása. Ennek lehetőségét sokan felismerik és használják ezeket az eszközöket, viszont előfordul, hogy ez hogy nincs összhangban a valósággal. És akkor csodálkoznak, ha felmond az Y, mert neki nem ezt ígérték. „Fiatal dinamikus csapat, támogató környezet, work life balance…stb)

5. Tapasztalatok keresése: A sok információ között úgy gondolom tapasztalnunk kell. Ha több cégnél látjuk az elvárásokat és a munkahelyi légkört, el tudjuk dönteni mik a realitások. Ezek alapján higgy nekem sokkal jobban megbecsüljük azt a helyet, ahol végül kikötünk.
6. Work-life balance: Nem is tudom már hol hallottam, de nagyon megmaradt bennem: mi nem work-life balance-t akarunk, hanem life-ot. Tehát a munka ne különüljön el élesen attól ami nem munka. Szeretnénk élvezni a munkánkat, és látni, hogy ez hosszútávon merre visz minket. Ebben természetesen benne van az is, hogy lehetőleg legyen rugalmas a munkavégzés. Ez nem azt jelenti, hogy heti 2 napot szeretnék bejárni egy héten, hanem ha úgy alakul, hogy valami miatt otthon kell maradjak, akkor az ne egyből szabadság legyen, hanem pl home office.

Mire is van szüksége egy Y generációsnak a munkahelyen, hogy ott jól érezze magát, és segíthesse a cég épülését?

• Kellemes munkahelyi légkör, támogató kollégák, ötletekre nyitott szervezet.
• Pontosan megfogalmazott, teljesíthető és reális elvárások
• Mentor, aki az előre egyeztetett időpontokban megkérdezi: Hogy vagy? Milyen kihívásid vannak? Milyen célokat szeretnél elérni?
• Work-life (life) balance, szívesen túlórázunk, és ezt nem a pénzért tesszük, hanem a vezetőnkért akit tisztelünk

Nehezen tudom eldönteni, hogy inkább büszke legyek (mert nem szeretnék olyan munkahelyen dolgozni, ahol nem becsülnek meg, nem támogatnak eléggé, nem egyértelműek az elvárások, és ezek miatt nem látom a perspektívát azaz a jövőmet a cégnél) arra, hogy job-hopper vagyok, vagy inkább érezzem rosszul magam, mert ez egy „bélyeg” hiszen „én akkor nem vagyok lojális”. Én úgy gondolom, tudom mire van szükségem, és ha megtalálom, akkor a lojalitással sem lesz probléma.

Szerintem érdekességként érdemes megjegyezni, hogy a pénzről nem írtam pontot. Én úgy vagyok vele (most már), hogy a pénz „nem érdekel”. És nem azért mert ez nem szempont, hanem azért, mert ennek nincs megtartó ereje. Jelenleg nagyon jól keresek, a következő állásomban biztosan nem fogok ilyen jól. De biztosan váltani fogok, mert a jelenlegi munkahelyi légkör amiben dolgozom szervezetlen, autokratikus és toxikus.

És hogy szerintem ez miért vezet egy jobb, boldogabb világhoz? Szerintem az igazán tehetséges fiatalok addig mennek, amíg meg nem találják a számukra megfelelő helyet, ahol megbecsülik őket, és jó dolgozni. Hosszútávon ez a megfelelő céges kultúrával rendelkező vállaltok versenyképességét javítja, míg a nem így működő cégekét csökkentik.

Nem adom fel a reményt, biztos vagyok benne, hogy nem egy olyan vállalat van, ahol értékes tagja lehet a csapatnak, és a vállat biztosítja a személyes és szakmai növekedésemet, mindezt egy konstruktív pozitív légkörben. Álláskeresésre fel!

Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!

Üdv! Olvastam a felhívást, gondoltam megosztom rossz tapasztalatom, amit a kelet európai régió legdinamikusabban fejlődő autóalkatrész forgalmazójánál tapasztaltam. Alkatrész-kiszállítónak jelentkeztem, mert úgy éreztem ez egy testhezálló feladat nekem. Rendben lezajlott a felvételem, bár kissé furcsának tartottam, hogy magáról a munkáról milyen keveset beszélt a felvételiztető üzletvezető. Utólag már tudom miért adott minimális infót a kolléga.

Első nap: Semmi extra, a raktárban fogunk segédkezni (másik új dolgozóval együtt). Megtanuljuk kezelni a mobil PDA--t (kódolvasó) termékeket átvenni, az üzlet raktárában elhelyezni, ezzel is memorizáljuk mi hol található, ha netán később a magunknak kell összeszedni a kiszállítandó árut. Második nap: Reggel közlik, hogy mivel nagy ember hiányban szenvednek a kéthetes betanulási időszakot lerövidítik 1 hétre. A kolléga, aki betanít, mindössze 7 hónapja dolgozik a cégnél és éppen felmond, már csak egy hétig van. Amúgy ügyes fiatalember, tényleg segítőkész, magyaráz, mutatja a dolgokat egymás után a számítógépen. Hozzáteszem, rendkívül sok mindent kell memorizálni, felírni mert nagyon nem egyszerű az üzletmenet.

Közben kiszállítunk is, és itt az első nagyobb probléma, KAPKODUNK, mert mondja nekem a kolléga, sietnünk kell 5 címre kell mennünk és nem sok az idő a kiszállításra. Most nem is magyaráz, gépiesen üti a klaviatúrát, és közben mondja, gyorsan, gyorsan indulnunk kell már. Áru kocsiban, a kolléga ezerrel vezet szinte mindenhol átlépi a megengedett sebességet, autópályán 150-n, városon kívül 100-130 őrülten vezet. A mi körünk általában 60-70 km volt, ami már csak levezetni sem kevés idő, de itt még árut átadni, számlát kezelni, pénzt kezelni, ha van visszáru akkor azzal is foglalkozni, és még mobil PDA-t használni ami napjában 4-5 alkalommal lefagy tehát szinte használhatatlan.

 A kolléga megcsinálta, visszaértünk húsz perccel a következő indulás előtt, áruvisszavétel, menetlevélírás, visszáru betárolása a raktárba, maradt kb 10 perc indulásig, de már mondja, nézzük a gépen mit kell vinni a következő körben, hozd az árut kezd el átvenni az árut, de figyeljek mert ha ROSSZ SELEJTES és nem veszem észre, a cég RÁMVERI AZ ÁRÁT ha netán visszaküldik. Pedig itt ÚJ alkatrészeket árulnak, de ha selejtes mégis a DOLGOZÓNAK kell kifizetnie. Nos, a következő napok hasonlóan telnek, épphogy visszaérünk, és már szinte indulunk is a következő körre. Ebédelni nincs nagyon idő, néha 10 percre le lehet ülni megenni két szendvicset, vagy inni egy kávét. A körökön persze kolléga mutogatja, mi hol van, kihez menjek előbb, hogy rakjam sorba őket, nekünk 11 cím van összesen, ebből 5-6 rendel szinte mindig, a többi alaklom szerűen. A nap végén újabb feladat, a számlákat szállítóleveket a számítógépen iktatni (kb napi 70 db.) azokat besorolásuknak megfelelően három különböző mappába rakni. Ezután a nálunk levő pénzel elszámolni. Mindez nem is lenne gond, csak hogy ekkor már jóval TÚLJÁRUNK a 8 ÓRÁS MUNKAIDŐN. Hivatalosan 7:30 tól 16:30-ig van a munkaidő, de a vezető ezt variálhatja. Ezért mi reggel 7-től 16 óráig dolgoztunk VOLNA. Amit NEM lehetett tartani mert az utolsó kiszállítás kezdődik 15:30-tól akkor lehet indulni, előbb nem lehet.

Nekünk a leggyorsabb visszaérkezésünk is 16:30 volt, ezután még iktatás, pénzleadás minimum 15-20 perc, szóval kb 16:50-re végeztünk. Akárhogy is számolom ez napi plusz 1 óra. Aztán ott van még a KÖTELEZŐEN előírt MINDEN MÁSODIK SZOMBATON fél napot dolgozni kell. Ezekért a napokért szabadnapot NEM ADNAK, túlóraként van elszámolva. Ha mindent összeadok akkor egyik héten 45 óra munka, a másik héten 50 óra munka. Nem fincsi, mindez bruttó 170 ezerért.

Jelzem már felmondtam, ezt az őrült tempót nem lehet kibírni, az állandó gyorshajtás, hogy időben visszaérjek. Amikor már egyedül voltam szinte sosem tudtam visszaérni időben a következő kör előtt,ebédelni az autóban tudtam menet közben. Pihenőidőm szinte sosem volt, pedig hivatalosan 1 óra járt napközben, ezért aztán szinte minden nap 9-10 órát dolgoztam, azért mert a cég jó akar lenni az ügyfeleinél, ezért napi ÖTSZÖRI kiszállítás van. Csakhogy ez már két embert kívánna nem egyet, ahogy ők akarják.

Üdv!

Artur

Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!

Amikor párkapcsolatot szeretnénk kialakítani, akkor különböző szempontok alapján választunk, mert mindig a tökéletes partnerkapcsolatra törekszünk. Szeretnénk, ha a „másik felünk” minden tekintetben kielégítené az elvárásainkat, vágyainkat, hosszú távon lehet rá számítani, mindezt egy építő jellegű kapcsolatban. A munkáltatói-munkavállalói kapcsolat is ilyen. A munkáltató a legjobb szakembert keresi, a legolcsóbban, akivel a vállalkozása szárnyalhat hosszú távon. Viszont a lehetőségek nem mindig egyenlőek a vágyainkkal. Lehet, én egy szupermodellel randiznék szívesen, de elérhetetlen számomra, aminek rengeteg oka lehet. Hajszolom ezt az ideált, miközben ellökök magamtól egy csomó olyan embert, aki lehet nem tökéletes. Akár idősebb kicsivel, és nem feltétlen egyforma zenét szeretünk; de benne meglenne az, amit keresek. Legtöbb esetben a munkáltató is ezt a „szupermodellt” keresi, amit el is tud érni (népszerű multi), de ez nagyban függ a lehetőségeitől, adottságaitól. Hogyan lehetnék Én, vagy az Olvasó ez a „szupermodell”, aki mindenki vágya, ha azzá válni nem lehet.

Tapasztalatom, hogy a legtöbb esetben a munkáltató nincs tisztában az általa nyújtott lehetőségekkel, és az elvárásokkal. Magas elvárások, alacsony juttatások és potenciál (mennyire párkapcsolat, ugye?). A pár főből álló kis cég is, ahol fejlődési lehetőség nincs, a cégkultúra pusztító, elvárja a szakember státuszt, cserébe túlórát, szakmai hozzá nem értést, negatív mentalitást tud felmutatni. Egy szakember nem fog 130 ért dolgozni, egy nevenincs cégnél úgy, hogy fejlődni nem tud. Amíg egy kezdő, aki szeretne bizonyítani, szakemberré válni, zokszó nélkül vállalná. Persze nincs/kevés a tapasztalata, és itt jön szóba a munkáltatói igény/nyújtott juttatás dilemmája.

Munkáltatói tévhit, hogy mindenki szakemberként születik, és a felsírás után anyja ölében szakszavakat, és szakkifejezéseket mormog. Tévhit még az is, hogy szakemberré válni egy csettintés, egy papír kérdése, vagy elég 1 év tapasztalat. MA nem mindenből adnak papírt sőt, nem mindent tanítanak iskolarendszerben. Elvárják az embertől, hogy 13-14 évesen válasszon iskolát, majd egyetemet. Mindezt úgy, hogy az emberek 80-90%-ának önismerete sincs és fogalma arról, mit akar a világban, hol a helye. Minden embernek más az érettségi, személyi fejlődési, önismereti görbéje. Van, aki 20 évesen van olyan érett és rendelkezik annyi önismerettel, hogy tudja, mit akar, és képes egy komplett karrierívet fejben levezetni. És ez a döntés határozza meg egész életedben mennyit fogsz szenvedni csak azért, mert nincs igazolásod egy adott szakmából pedig lehet, az évek alatt (akár hobbidból adódóan), akár több munkaképes szakmát tanultál ki! Mások lehet, 30-40-50 évesen érik el ezt a szintet. Erről nem tehet senki! Magyarország történelmi alakulása miatt előállt fejlődési lemaradottság, és a technológia fejlődésének gyorsasága miatt itthon sok olyan ember van, akik képtelenek voltak megtapasztalni mihez értenek. Lehet, egy ma 40-50-es nemrég jött rá arra, hogy Ő valami modern szakmához ért és nem tanulta az iskolában, de tehetséges és szereti; ráadásul szaktudását évek óta halmozza fel különböző forrásokból. A munkáltatók többsége folyamatosan szórja ki ezeket a tehetségeket a berögzült sémák miatt. Abban is tévednek, hogy a diploma kivált mindent, és az adott pályázó a világ összes feladatkörében helyt áll (elvárás: felsőfokú szakképesítés, nincs preferált szakirány. Pont most néztem ügyfélszolgálatosnál kértek diplomát). Pedig a helyzet az, hogy egy papír csak az adott szakmában való tanultságot igazolja. Egy HR-es a papírja alapján nem lesz programozó, amíg a bölcsészből sem lesz asztalos. Sőt, a típusa sem kéne, hogy mérvadó legyen, mert egy OKJ-s végzettséggel rendelkező nem alkoholista szakmunkás, és egy diplomásból sem lesz akadémia tag, vagy elismert kutató (sőt, többször láttam már többdiplomás embert vodkás üveget nyaldosó bulifotókon). Sztereotip kategorizálás.

Hogyan kezdjek szakemberré válni? Amikor állásinterjún azt tapasztalom, hogy az ügyvezető komolytalannak vesz és kinevet, megkérdőjelezi meglévő, biztos szaktudásom, és felteszi a kérdést: „Miért nincs szakmai tapasztalata, és miért pont nálam kezdje el? Azért, kedves ügyvezető, mert ezzel a hozzáállással találkozom mindenhol, és senki nem engedi, hogy kezdőként nála bizonyítsak. Ezért már a legalja fizetést (szakmai mértékben) is mosolyogva fogadom el, utazási támogatás nélkül. Csak szerezhessek szakmai tapasztalatot úgy, hogy a cég nem alattam megy tönkre.

Sosem értettem mit tanítanak a HR-esnek, miért olyan „értékes” papír. Rengeteg interjúm volt, és ez idő alatt egy kezemen megszámoltam, amikor a HR-es nemcsak elolvasta az önéletrajzom, de következtetett belőle, elemezte, és interjún el is mondta az adott tudásom hogyan tudnám alkalmazni! A legtöbben csak felületesen, egy listát pipáló üzemmódban dobják a többi közé a személyre szabott szakmai önéletrajzot úgy, hogy neki aztán tényleg fogalma sincs az adott munkakörhöz mit kell tudni, nézni. Aztán ott a tény, hogy nem tudnak következtetni, vagy szövegértésből buktak meg (diploma nem egyenlő a skillekkel). Miért van az adott munkavállalóban potenciál? A meglévő szaktudásához hogyan adhat értéket a cégemhez? Látom hogy kezdő, ez milyen előnnyel jár (sok előnye van)? Van papír az adott munkakörhöz? Oktatják-e? Nincs papírja, akkor rákérdezek szakmai dolgokra. Nem, egyből kuka. Sokszor tartottam szakmai kiselőadást, ahol a válasz „aha, aha” volt. Papírod lehet, bármiből, de az nem garancia arra, hogy jó szakember vagy. A szakemberré válás útvonala hosszú és szakmától függetlenül egy körforgásnak kéne lennie, ami folyamatos ellátást biztosít, megelőzve a szakemberhiányt (az állam erre még nem jött rá).

Rengetegszer tapasztalom, hogy a kis cég a hasára ütve állapít meg elvárásokat úgy, hogy a lehetőségei nagyon kötöttek és írreális céljai vannak. Ennyit kapsz, de ennyire jelentelek be, az irodában szűkös a hely, ezért otthon kéne lenned pár napot, nincsenek megfelelő munkaeszközök, de majd megoldod és sorolhatnám. Csak a rosszat nézik ki a jelentkezőből, szakmailag megkérdőjelezik a nulla jártasságukkal; az önéletrajzot akkor olvassák, amikor már szemben ülök kiöltözve és feszengve, persze többkörön át tart mindez. Szakember kell? Ezt meglátja egy szakember, és ő érzi majd megsértve magát, majd távozik. Legtöbbször azt látom, hogy szakmailag nulla előrelépés történt a cégben, mert egy teljesen új pozícióról van szó. Egy kezdő, sőt, egy szakma iránt érdeklődő már több értéket tudna a cégnek adni, ezzel fejlődne, szakemberré válna NÁLAD, amit a lojalitással hálálna meg. Inkább ellökik maguktól a potenciális tehetséget, aki még vállalná is a nála lévő munkát. Az önéletrajzomban nem szerepel az általuk kitalált papír (legtöbb esetben felesleges), vagy a hasukra ütött tapasztalati évek száma, akkor lehetőséget sem adnak az élő elbeszélgetésre. Már elvágtak a szakemberré válás útján.

Az az érzésem, hogy az egész szakmától, pozíciótól függetlenül olyan, hogy a munkáltatónak (főleg kisvállalkozásnál) egy Suzuki-ra futná, de ő görcsösen ragaszkodik a Ferrari-hoz.

A kis-és közepes cégek lennének a legalkalmasabbak arra, hogy akár új vagy meglévő pozícióban a munkáltatót emberszámba véve; egy jó légkörben, KÖZÖSEN fejlődjenek. De az irreális elvárások győzedelmeskednek. A munkavállaló nem biztos befektetés, hanem egy robot. Papíroktól, nemtől, kortól függetlenül lehet szakember bárkiből. Egy vállalkozó nem olyan emberekkel szeretné feltölteni cégét, akik: lelkesek, szeretik amit csinálnak, és nem pattannak meg az első alkalommal? Szerintem egy szakmailag kezdő ilyen ember lehetne. Lehetőséget kell adni bárki számára, mert lehet Ő lesz a vállalkozás kulcsembere!

Üdv: Egy kiábrándult Y-generációs

Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!