"Cégünk dinamikusan fejlõdõ, hazai tulajdonú vállalat. Munkavégzés során lehetõséged lesz a fejlõdésre egy fiatalos és szuper csapatban, mindezt versenyképes fizetésért. Nyújtunk: kellemes légkört, kávét. Cserebe kérünk öt év tapasztalatot, felsõfokú végzettséget, nincs preferált szakirány.” Minden álláshirdetésben ezt olvasom, rosszul vagyok. Minden cég dinamikisan fejlõdik, király a légkör, csak diplomások dolgoznak ott, és fizetnek? Akkor miért van munkaerõhiány, és miért tart itt az ország, ahol? Kéthavonta látom ugyanazt a hirdetést, amit már megpályáztam úgy, hogy teljesen megfelelek. Még az ajándék kávé, sem utazási hozzájárulás sem kell, a fizetési igényemmel meg otthon lakom majd negyven éves koromig, csak dolgozhassak. Persze nem hívnak fel egy elbeszélgetésre sem, inkább kéthavonta újra válogatnak.
Nézem a TV-ben a panaszkodást, és propagandát a munkaerõhiánnyal kapcsolatban, amit egy ideig el is hittem. Amikor a péktulaj állítja, hogy nem megy hozzá dolgozni senki mint pék, mert külföldre mennek az emberek a megélhetést hajszolva, csak egy matematikus jelentkezett minimálbérért; Õ nem hajlandó foglalkoztatni, mert azt tanítani kellene. Akkor kezdek rájönni, hogy baj van… a munkáltatói hozzáállással.
Fiatalként ez ember remél. Jobb esetben, gyerekkorban álmodik. Valahogy így lenne: álmodik, remél, tapasztal, csalódik. Mert felnõvén az élet jól arcon csapja. Önhibáján kívül ráadásul, mert kevesen szeretik a pofon csípõs es bizsergetõ érzését az arcukon hordozni. Pedig a normális, vagy ideális állás megtalálásához hozzá kell ehhez az érzéshez szokni. A zsigeri utálathoz, csalódáshoz, görcsös megfelelési kényszerhez mindezt azért, hogy a napunk javarészét elszórakozzuk valahol, ami a mi tudásunkból, idõnkbõl profitál, magának. A siker pedig nem rajtunk múlik, inkább egy másik ember hozzáállásán. A munkáltatók rabjai vagyunk.
Amikor az ember az álláshirdetéseket böngészi, egy idõ után gyakorlata lesz benne. Mit kellene nézni, milyen infóknak kellene szerepelnie. Idõvel rájön, hogy egy normális álláshirdetést sem tud megírni a 90 százalék. Itthon valamiért titok közölni a munkavégzés pontos helyét, a munkaidõ eloszlását, a fizetés meg egy emberöléssel arányos titokként van kezelve. Nem a konkrét munkavégzéshez szükséges skilleket kérik. A szakmai es emberi hozzáértés teljes hiányát inkább több éves tapasztalat, vagy minimumként értékelt iskolapadban összeszedett papírok mennyisége mögé bújtatják. Nincs minden szakmából papír kedves munkáltatók! Nem mindent oktatnak iskolában sõt, egyre több munkakörhöz nem lehet papírt kérni. De a kedves ügyvezetõ mindent jobban tud nyilván. Minek is utána járni, hiszen nem munkatársat keresünk, hanem száz feladatra egy robotot. Van papírod? akkor biztos minden szakmához értesz. Majd a titokzatosan megfogalmazott hirdetés, es a cég hollétének levadászása után, küldhetem életem legkreatívabban megirt pályázatát. Cserébe jöhet a napokig, hetekig tartó várakozás, mert egy visszacsatoló email az luxus. Idegeskedjen csak a robot pályázó. Ha szerencsés vagy, egy hét múlva kapsz egy telefonhívást, egy kedves személytõl. De többnyire egy nemtörõdöm, kioktató es a telefonban sóhajtozó stílusban hívnak be és közlik a pontos munkavégzés helyet. Ja, hogy kiderült a város másik végén van az iroda? Sebaj, ha dolgozni akarsz, utazol.
Az állásinterjú, nem interjú, inkább egy többkörös randi, amihez még ki is öltözõl. Az elsõ találkozásnál ne is reméld, hogy megismered a cégkultúrát, a fizetést, a munkaidõt a feladatokat, de cserebe mesélhetsz a kedvenc hobbidról, zenédrõl, és ha szerencsés vagy, mesélhetsz a szakmádról. Férfiként tõlem is megkérdeznek olyan dolgokat, amiket nem tartok etikusnak. Hiába tartasz fél órás szakmai kiselõadást, bizonygatod szakmai rátermettséged és még érdekel a cég is, egy felületes beszélgetést, legrosszabb esetben nõi magazinba illõ személyiségtesztet is kaphatsz (többször toltak alám IQ tesztet). Közben kiderülnek a mutyizások, a feladat nem is az, amit hirdetnek, a munkavégzés mi lenne, az iroda egy omladozó, szakadt szoba, ahol fûtés sincs stb. Közben te is rájössz, hogy ez nem az, amire számítottál és nem érte meg a 700 ft-os buszjegyet sem az információ; amit a hirdetésben kellett volna közölniük. Bár a „nem volt idõm elolvasni az önéletrajzát (majd elkezdi elõtted olvasni perceken át és hümmög)” jelenség az mindent visz. Majd hívnak... Persze több hét is lehet. Lehet más zenét kellett volna mondanom, vagy kevésbé érdeklõdõnek lennem, vagy amikor a "Miért nincs szakmai tapasztalata? Valahol el kell kezdeni, de nálunk? (kis nevetés)" dumára nevetni kellett volna nekem is. Ugye, mint a randizás? Új divat a politizálás állásinterjún, és a jószívû ügyvezetõ sajnáltatása az éppen regnáló kormány döntései miatt.
Amikor a munkáltató a szakmai kiselõadásból értesül és jegyzetel mit kellene nézni a hirdetett pozícióban, mirõl szol a szakma maga, mire számítson, akkor jövök rá, hogy totális képzavarban vannak es a megjelölt 3-5 év szakmai tapasztalatot hasukra ütve találták ki, mert elolvastak pár cikket a netrõl. Pedig beülve egy kezdõ… sõt, egy szakmával szimpatizáló is sokkal többet tenne (a megajánlott alacsony fizetésért szakértõrõl ne álmodozz) hozzá, mint a simlis külsõs. Persze, ha behívnak interjúra. Mert egy normális helyen, ezzel a rossz és hiányos ismerettel nincs esélyed. Hiszen maguk sem tudják kit keresnek, attól mit kérjenek, vagy az adott pozíció micsoda is egyáltalán. Ehelyett listaszerû számonkérés megy, és nem embert keresnek, hanem egy teljes mértékben megfelelõ robotot. Nincs olyan, hogy megtanulsz valamit, a meglévõ tapasztalatod felhasználod, átcsoportosítasz. Ha egy pipa nincs a listán, repülsz. Átképzésrõl hallottak már? Volt olyan munkám, ahová XY diplomát, több év tapasztalatot vártak el. És mi volt a feladat? Betanított iroadi munka, amit alapszintû számítástechnikai, és rugalmas skillekkel el lehetett végezni. Nem csoda, hogy az elsõ adandó alkalommal lelép az ember ha teheti, mivel nincs humánum, és a cég semmit nem tesz meg azért, hogy megtartsa a munkavállalót. „Ennyire jelentelek be, te még fiatal vagy, bár nem lesz nyugdíjrendszer, de talán megoldod.” Mondta egyik volt munkáltatóm, amikor már a papírokat írtam alá, õ közben intézte magának a kétemeletes családi ház felújítását és a fürdõszobában lévõ márvány burkolatot.
Nem vagyok még 30, de nem érzem, hogy felnõttként kezelnének. Nem látom, hogy lenne jobb, lenne más, inkább a semmi van, de az folyamatosan. A megaláztatás, a lenézés. Jó lenne felnõttnek lenni, esetleg egy lakást venni, netán családot alapítani. De ehelyett a tervezni szó megszûnt létezni, helyébe a túlélés szó lépett. Olyan alap dolgok, mint a lakhatás, étkezés, és egyéb, kezdenek homályossá válni. Mert mindez hozzá nem értõk kezében van. Jobban függök felnõttként másoktól, mint gyerekként. Jaja lehetnék kényszervállalkozó, mintha nem hallottam volna eleget munkanélküli pályakezdõként a hazai válság tetõzésekor.
A tipikus magyar mentalitás tükrözõdik az állást kínálóknál. A felületesség, a másik ember totális lenézése, a dolgok elsikálása, a „mutyi” es a dolgainkkal való szembe nem nézés. Rengeteg ismerõsöm ment külföldre, elhelyezkedve tõlük teljesen távolálló munkakörökben. Ott a következõ mondatot kapják: „Gyere, és betanítunk”. Amíg itthon ez van: „Minimum 5 év szakmai gyakorlat, havi nettó 120 000 Ft.” Mikor lesz változás, amikor a Z-generáció már élbõl kineveti a hazai kisvállalkozók kínálta alacsony bért és néhol szadista hozzáállását?
Nincs munkaerõhiány! Normális munkáltatói hiány van.
Üdv: Egy kiábrándult Y-generációs
Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!
