Szia, Despota, sziasztok, kedves kommentelők!

Ennyi dögvész és nyomor között kissé félve meg osztom Veletek kedvenc terrorélményemet, amely ugyan kis diákmunkás koromból származik, tehát lehet, hogy nem ér fel a nagyok sirámaival, de azért szórakoztató. Bár annak idején két napig bőgtem és három poharat összetörtem mérgemben az eset után, ma már csak vigyorgok rajta, mert hiszen tudom,ez csak a kezdet vót, jön még kutyára szalonna és kombájn is.

 

Tehát, kis csemete ifjúkoromban, mivel befolyásos haverom nincs, programozni meg nem tudok, a pénz viszont nagyon is kellett, ezért sorra vállaltam a diákmunkákat. Még a szerencsésebb fajtából vagyok, mert a három év alatt, amíg gyárakban, boltokban, raktárakban, multik adatgubancoló osztályain, satöbbi dolgoztam, szinte soha nem akadtam össze bunkó főnökökkel, a többiekkel is jól kijöttünk, a meló meg olyan volt, amilyen, de el lehetett végezni, többnyire a fizu sem volt rossz (5-600-as órabér legalábbis már jónak számított).

A „szinte” szót egy tavaly nyári élményem miatt kellett a mondatba illesztenem. Ekkor ugyanis elvállaltam egy egy hónapra szóló bolti kisegítést. A bolt az egyik budapesti plázában fészkel, iskolakezdéshez nélkülözhetetlen termékeket árusít és a megnövekedett forgalomra számítva felállítottak egy pavilont a pláza egyik folyosóján, itt kellett a diákoknak segíteni.

Segíteni ám, na de hogyan? Odamentünk a meghirdetett időpontra, nekem az állam leesett: rengeteg ember állt ott sorban, csak néztem, hogy fogunk egyáltalán elférni? Ugyan kettéosztották a csapatot, az egyik részének bizonyos napokon, a másiknak szintén bizonyos napokon kellett jönnie, de még mindig annyian maradtunk, mint a hangyák a lefedetlen lekvárosbödönben. Összesen két ember maradt magában a boltban segíteni, a maradék tíz-tizenötöt (köztük engem is) kivezényeltek a pláza közepén épülő bódéhoz.

Az volt ám csak a szardíniásdoboz. Eleve nem volt túl nagy alapterületű a helység; ezt pedig még el is foglalták a termékekkel teli kartondobozok, amik mellett aztán tényleg csak slisszolva lehetett közlekedni, az öt eladó és a cirka tíz diák csak felváltva tudott bármit is csinálni. A 12 órának (amiből egyébként csak 8 lett, mindjárt rá is térek, miért) majdnem harmadát töltöttük a bódé mellett ácsorogva, mert nem fértünk el, vagy üresjárat volt. Túl jó dolgom van, hogy ezen kiakadok, azt mondjátok?

Az a helyzet, hogy utálom az üresjáratokat, ha egyszer meló van, akkor legyen meló, annál rosszabb nincs, mint amikor tétlenül kell álldogálni; ilyenkor aztán lajhártempóra fogja az amúgy is csak vánszorogni képes idő. Node nem csak ennyiből álltak ám szörnyű megpróbáltatásaim.

Végül csak sikerült valahogy bemászni a polcokhoz, ahol másodmagammal be lettünk osztva egy meglehetősen kelletlen eladónő mellé. Aki dolgozott/dolgozik eladóként, tudja, hogy az áruelrendezésnek elvágólagosnak kell lennie, mindennek megvan a maga helye (legalábbis minden boltban, ahol dolgoztam, így volt). Ezt a „mamánk” elintézte azzal, hogy az orrunk alá nyomott egy úgynevezett katalógust, amelyben le voltak fotózva a tavalyi polcok képei, ez alapján kellett a termékeket felpakolnunk – pakoltuk is, de az asszonyságnak ez nem volt jó.

De hát úgy van a képen, mondtuk. De ez akkor sem jó. De miért? Mert *morr-morr, de bénák vagytok, morr-morr*. Kerestük a soron következő terméket – miért toljuk hátra a dobozt? Mert különben nem férünk hozzá ahhoz, ami nekünk kell! De neki a másik kell, nem láttuk, hogy abból pakolt? Aha, cirka egy órája nyúlt bele utoljára. Ha kérdeztük, nem válaszolt (márpedig sokszor kérdeztük, de mindig csak legyintett!), ha nem tudtunk valamit kapásból, mi lettünk legorombítva.

Egyszer csak megérkezett a fő-fő üzletvezető. Nekiállt vitatkozni a „mamánkkal”, hogy ezt se csináltuk jól, azt se, mi meg közben álltunk, mint a Bálám szamara, ezek után már tényleg nem tudtuk, mi merre hány méter. Ekkor ránknézett a főnéni – és elszabadult a pokol.

Nekiállt artikulálatlanul üvölteni, hogy mit képzelünk, miért nem dolgozunk, mit ácsorgunk itt?! Erre a másik lánnyal egymásra néztünk: mégis miről beszél, egyáltalán mit kéne csinálnunk, ha nem mondják meg, mit kell és hogyan? Na, ez végképp betett a főnéninek: - Mi az, hogy itt pofákat vágtok, a rohadt életbe, takarodjatok innen azonnal, takarodjatok vissza a boltba!
Hát mit lehetett mit tenni, takarodtunk vissza a boltba, ahol a raktárban mindkettőnknél eltört a mécses.

Az egyik eladólány vigasztalt, mesélte, hogy a főnéni mindenkivel ilyen: ő például többször is szólt már neki aznap, hogy rosszul ütött be valamit a kasszába, erre csak le lett gorombítva, hogy ne szóljon bele a dolgába. Az meg ugye, kit érdekel, ha hiány lesz a nap végén. Egyébként, mint megtudtam, több diák is szólt később a csaj ordenáré stílusa miatt a diákszövetkezetnél, és hogy, hogy nem, kivétel nélkül mindet kirúgták. Nekünk is mondták már aznap, hogy többet nem is kell jönni. A pénz ugyan kellett volna, de végül találtam mást – így nem mondhatom, hogy sokáig vérzett a szívem.

Ennyi volt vesszőfutásom könnyáztatta története, mindenkinek szép napot kívánok!

Amennyiben van olyan történeted, amit szívesen megosztanál másokkal is, esetleg furcsa, megdöbbentő interjúban vagy munkahelyi szituációban volt részed, akkor írd meg nekünk a  munkahelyiterror@gmail.com címre!

Munkajoggal kapcsolatos kérdéseket a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre küldheted!