Fasza kis munkahely / volt / az enyém, a miénk.

A főváros tövében, prolipanelek lehetőségével csábítottak ide minket akkor, vagy harminc éve , amikor még kellett a termelő munkához a szakember, amikor még friss diplomával is el lehetett helyezkedni, amikor még volt a munkának becsülete, amikor még volt benne köszönet.

A szoc.pol. faragta a lakástartozást, a ledolgozott évek meg az esélyt a továbblépésre, amikor kiderült, mi a pálya itt ...
Hiába húztál le 30 évet becsülettel, előre csak annyit lehetett mozdulni, amennyit a kihaló vezetői generáció engedett, azt is csak a "félvezetői" szintig.

Ha nem voltál belevaló rokon, még az átkosban sem kaptál sanszot, azután meg pláne. A rendszerváltás utáni privatizációt úgy lejátszották, ahogy illik,
a mienk lett a gyár / MRP tulajdon / de kilenc tuti ember apránként lenyúlta , majd egymásközt gondosan szétosztotta a többségi tulajdont.

Vagyonfelélés, hitel, hitel hátán, harmadára zsugorodott létszám, amolyan tipikus magyar sikertörténet.
Mielőtt az új vezért igen demokratikus módon megválasztották/tuk , ki mertem nyitni a pofám, igaz csak zárt azt hittem bizalmas, baráti körben, megjósolva a folytatást, a cég teljes széthordását .

A dolog azóta természetesen megindult, az új vezér retyerutyája , vannak szépszámmal, képzettség-végzettség nélkül került minden fontosabb helyre, igaz ezt én már csak a kerítés túloldaláról figyelhetem...

30 év után, először jogszerűtlenül felmentettek üzemvezető beosztásomból, majd egy év csiki-csuki után a válság okán kivágtak az utcára. Két diploma ide, speciális szaktudás oda, "nem tudtak képzettségemnek megfelelő" munkát kínálni akkor, amikor egy nyolc általánost végzett seggfejnek meg igen...

50 évesen, kutyának nem kellve, kényszervállalkozóként keresem keserű kenyerem, / minimálbérem /, amire niná hogy ráment a végkielégítésem, egészségem, egzisztenciám, jövőképem.

A nagyobbik gond, hogy ugyanez a táltos csapat most kikezdte a feleségem is, aki ma a családfenntartó. A bosszú továbbtart, pedig az asszony csak annyit vétett ennek a gerinctelen és kapzsi bagázsnak, hogy a nevemet viseli. Napi lehetetlen munkahelyzetek, megalázottság, esti sírások, fenyegetés, igazi munkahelyi terror.

Úgy tűnik nincs menekülés. Ma az igazgató egyhónapos határidőt szabott egy olyan feladatra, ami egyszemélyben megoldhatatlan. Márpedig ha nincs megoldás, akkor repülés van! 50 évesen, szintúgy diplomásan, szintúgy félvezetőként...
Mostmár értem honnan ragadt ránk ez a titulus.
Féljünk szólni, mert egyenes út vezet a portáig.

Bíróság, jog? Ugyan minek?

Kinek van két-három-négy évig várni arra a jogerős határozatra, ami a közben csődbe borított , majd hamvaiból újjáéledő főnixmadarunkra már nem érvényesíthető. Így kell ezt, vagy nem?

köszönöm, ha végigolvasták a bejegyzésnek szánt anyagot.
tisztelettel: s g