Tíz hónapig szenvedtem egy főnök munkahelyi terrorjától. Egy újpesti gyermekotthonról van szó, ahol nevelőként dolgoztam egy egyetemi és egy főiskolai diplomával, így az egész intézményben a legképzettebben, beleértve az igazgatót is, aki 2010 szeptember elsejével lett igazgató azzal a céllal, hogy MINDEN régi munkatársat kirúg, amihez feltehetően a felettes szervek támogatását is élvezte. A korábbi főnököm szeretett és becsült, soha nem volt konfliktusunk.

Határozatatlan időre kinevezett közalkalmazott voltam, így az új főnököm nem igazán tudott mit kezdeni velem, mert én az általa ajánlott közös megegyezéses távozásba nem mentem bele. Ezután kezdődött a boszorkányüldözése ellenem. Kezdettől kapcsolatban voltam jogásszal, és az ő tanácsait követtem. 10 hónap alatt az igazgatóm adott 8 szóbeli figyelmeztetést (alaptalan baromságokért), mind írásban (korábban soha életemben egyetlen figyelmeztetésem sem volt), majd egy megrovást, ami egyenértékű volt egy fegyelmivel. Ez utóbbit a jogászom megtámadta, és az igazgatóm kénytelen volt visszavonni. Ezután mnden létező módon próbált "kicsinálni": a korábbi 30 órás munkahetet 40 órásra emelte egy jogszabályra hivatkozva, majd volt olyan hónap, amikor több mint 50 órát dolgoztam egy héten + legalább 10-15 órát adminsztratív teendőkkel, mert minden tiltakozásom ellenére kinevezett csoportvezető nevelőnek. Szabadságot nem adott, hiába kértem, egyszer elmentem betegállományba három hétre, de ez alatt is vagy négyszer berángattak teljesen törvénytelenül. Gyűlölt engem, és rengeteg energiát fordított arra, hogy leleplezzen, lebuktasson valamiért, miközben a lényeggel, az intézeti lányokkal egyáltalán nem foglalkozott. Talán legjobban azt gyűlölte, hogy okos vagyok, és nem félek tőle. Tényleg nem féltem, de az azért szorongatott, mi lesz velem állás nélkül. 57 évesen már szinte reménytelen elhelyezkedni.

Heti szinten hívott raportra, és mindegyik a megfélelmlítésemet célozta. Ilyenkor mindig valami végtelen nyugalom szállt meg, és sztoikusan válaszoltam a vádjaira. Nyilván halálra idegesítette ez is. Volt, hogy szó szerint üvöltözött velem. Kifogásolta az összes írásos anyagomat, holott az egés házban csak én tudtam igazán írni (magyar szakot is végeztem), a kollégáim többségének még az elemi helyesírással is gondjai voltak. Kifogásolta, hogy megjelent egy írásom egy havilapban. Mindent kifogásolt. Közben szép lassan az összes régi kollégám elment: vagy nyugdíjba, vagy más állásba vagy munkanélküli segélyre. Teljesen alkalmatlan és megfelelő végzettség nélküli embereket vett fel helyettük. A ház semmivel sem működött jobban, mint korábban, a lányok nagy része továbbra is tartós szökésben volt, ha meg bent voltak, nem történt velük semmi, megszűntek a korábbi szakkörök, minden megszűnt, csak szörnyű hangulat uralkodott.

Végül én adtam fel, nem akartam kikészülni teljesen idegileg. Felmondtam, mégpedig úgy, hogy nem volt másik állásom. A családom ünnepelte a döntésemet. Mára már újra van állásom, ahol nagyszerűen érzem magam, csoda, hogy sikerült ilyen munkát találnom. Ma már nincsenek rémálmaim a régi főnökömről, aki ha politikus lett volna, a legszörnyűbb diktátor vált volna belőle. Azt hiszem, nagyon beteg ember volt, ez az egy, ami valamennyire felmentheti.