Elkeseredett olvasónk dilemmája mindannyiunk számára tanulságos lehet. Újabb intő példa, amely arra ösztönözhet bennünket, hogy még véletlensül se keverjük össze a munkát és a barátságot.

Továbbra is várjuk a leveleket a  munkahelyiterror@gmail.com címre! A levelek semmiféle cenzúrán, vagy kontrollon nem esnek át, a helyesírási hibákat sem javítjuk, ezért tessék odafigyelni!

Kedves Szerkesztő

 

Egy híradástechnikai alkatrészekkel foglakozó cégnél dolgozom, mint eladó. Sajnos évek óta válságban vannak az ilyen üzletek és úgy néz ki, jelenlegi munkahelyem hamarosan meg fog szűnni.

 

A helyzet az, hogy három hónapja nem kapunk fizetést... Az ígéretek természetesen nem maradnak el: "Hamarosan minden rendben lesz", "Már csak egy kevés türelemre van szükség", "Nem kell izgulni, mindent megoldunk", de ígéretekből nem lesz kenyér, hús, gyümölcs és kifizetett számla sem, még szerencse, hogy a férjem biztos állással rendelkezik (már amennyire biztos egy állás a mai világban).

Többen közülünk már feladták a várakozást és új munka után néztek, akadt, aki sikerrel járt, volt aki sajnos nem.
A főnök már a házát is árulja, hogy a befolyó pénzből megmentse a céget, de eddig nem talált vevőt, mi pedig kétségek között kelünk és fekszünk.

 

Két héttel ezelőtt elhatároztam, hogy megpróbálok váltani és én is továbbállok. Hívogattam mindenféle hirdetésekben talált számot, megbeszéltem több állásinterjút is, de képtelen voltam akár csak egyre is elmenni. Mivel a korábbi öt eladó helyett már csak ketten vagyunk és a munka mennyisége nem változott, egyszerűen nem tudok időt szakítani rá és a főnök nem is enged el. Reggel nyolcra a boltban vagyok, kilenckor nyitunk, este fél hatkor tudok szabadulni, és a legtöbb interjú nem késő este zajlik...

 

Képtelen vagyok jó döntést hozni, már azt is megbántam, hogy titokban állást kerestem. Több mint 10 éve dolgozom ebben az üzletben, a munkatársaimat szinte családomnak tekintem, főnökömmel is baráti a kapcsolatom, többször segített, amikor szükségem volt rá, a gyermekeink is jó közel állnak egymáshoz, ezért nem hagyhatom cserben, de ha így megy tovább, kilátástalan helyzetbe kerülünk.

 

Üdvözlettel : K. Mónika Tünde