Az elmúlt 20 percet azzal töltöttem, hogy a postokat olvasgattam a Magyar Oktatási Intézet Kft(!)-ről.
Kétféle véleményt találtam, az egyik a magát átvertnek hitt, nem próbanapozó álláskeresőé; a másik a még mindig ott dolgozóé, aki megszállottan hisz a cégben.

 

Nos, én is dolgoztam ott. Fél évig húztam az igát, mert naivitásom eget verő, bármivel meg lehet etetni (na jó, Zepterrel nem lehetett). Nem nagyon bántam meg, sokminden igaz azokból a dolgokból, amiket előttem megírtatok.

 

 

Egyszóval akartam ott dolgozni. Természetesen fel is vettek. Dolgoztam különféle éttermekkel, színházzal, aquaparkokkal, különböző városokban. Nem bánom az ott töltött időt, mert nagyszerű embereket ismertem meg, akár munkatárs, akár ügyfél volt. Sokat tanultam. Sokat nevettem. És minden pénteken kaptunk pizzát. Sosem unatkoztam.

És ennyit a szép részről. A csúnya része pedig az, hogy azzal fogtak meg engem és sok más embert is, hogy könnyű előrejutni, és ha egyszer elérsz egy bizonyos szintet onnantól minden tündérmese: a kisvárosi, falusi fiúkból és lánykákból hipp-hopp menő üzletember lesz, aki Volvóval mászkál, mint a cég magyarországi alapítója, aki mellesleg mintegy 27 éves. Ehhez képest a fél év alatt én mindössze 4 embert láttam egy-egy lépcsőfokot feljebb lépni.

 

Olvastam az egyik kommentben, hogy az ilyen munkákat azok vállalják, akit anyuci-apuci támogat pénzügyileg. A velem együtt dolgozó 30-40 emberből, jó ha 5-öt tudnak támogatni a szülei, többünket nem. Egy-egy jobb héten megkerestünk 30-40ezret is, egy-egy rosszabbon pedig még 4-et sem. Sokszor, hogy az albérletem ki legyen fizetve a napi betevőm egy olcsó csoki volt, mert az megemeli a vércukrot és kibírom az egész napos talpalást.
Az viszont teljesen igaz, hogy minden napot kávéval indítottunk valahol, mármint ha volt rá pénzünk.

 

Én minden reggel 6-kor keltem,7-kor indultam munkába és 8-9, néha 10-re voltam otthon. Volt, hogy ilyenkor este még elégedett is voltam, mert vidám nap volt és jól is kerestem, de többször voltam csalódott.

 

Ja, igen még egy fontos dolog: a céget azelőtt még Save Max Int.-nek hívták, érdemes úgy is rákeresni, szerintem nem véletlenül került sor névváltoztatásra.

 

És végül: ha bárki úgy érzi, aki most ott dolgozik, hogy nyilván én voltam kevéssé "juicy guy", vagy bárki ezután szeretne odamenni, és azt hiszi neki sikerülhet, talán igaza van. A baj csak az, hogy nekem, illetve több volt kollégámnak is tartoznak bizonyos jutalék kifizetésével, de erre már nem fog sor kerülni. Ugyanis, nagyobb cégeknél felajánljuk egy darab megvásárlása esetén az utánrendelés lehetőségét. Ilyenkor az adott cég felhívja az irodát, ahol a titkárnő felveszi a telefont és kiküld x db brosúrát,persze megkérdezi, hogy ki is volt, aki ezt a lehetőséget ajánlotta, és az illető nevéhez odaírja az x db-ot, ami nyilván több, esetenként jóval több pénzt is jelent. Sajnos ez, mint kiderült, nem mindig így történik.

Mellesleg nem kérnek vállalkozóit, de nem íratnak szerződést sem, esetleg megbízási szerződést, de sokunknak még az sem volt.
Tehát, ha valakinek van kedve magát kipróbálni ebben, csak az idejét vesztegetheti, de pénzt nem nyer rajta,sőt.

 

Tudnék még mesélni, de csak ugyanezt ragoznám tovább.

Az én interjúm igen érdekesre sikerült, kiderült, hogy nincs benn a magyar "bizniszvumen", így a Boris névre hallgató főnökkel kell beszélnem, aki angolul elcseveg velünk, csakhogy én sajnálatos módon nem beszélek angolul. Teszem hozzá, hogy hárman mentünk be egyszerre, csak én nem értettem, mit magyaráz, persze a dolog megoldódott. És mit ad isten? Másnap próbanap. Tél volt, és meglehetősen hideg, úgyhogy gondoltam az, hogy 5 perccel előbb érkezem igencsak belefér, de kiderült: nem, így az ajtó előtt ácsorogtam a hidegben, míg egy csomó öltönyös-kosztümös, szövet kabátos fiatal fiú és lány kivonult. Majd megkezdődött a napom, bemutattak egy srácnak, aki később a trénerem lett. Egyértelmű, hogy kávé és beszélgetés. Nem tudtam, hogy értékesítői munka, nem tudtam, hogy jutalék, de élveztem a jókedvű napot, élveztem, hogy emberekkel beszélgetünk és tényleg nem tukmálunk.