Csatlakozz a Munkahelyi Terror blog közösségéhez!

Nevezzük egyszerűen Joe-nak. Egy sok botrányt megélt fővárosi cég alkalmazottja volt egykor, csak aztán új szelek kezdtek fújni, amik – megfelelő mennyiségű fájdalomdíj fejében – őt is kimozdították addigi helyéből. Felhívta az egyik haverját, aki egy nem privatizált cég vezetője, hogy tud-e netán neki valami kenyérkeresetet biztosítani. Ő természetesen tudott, egy kb. fél évvel azelőtt megüresedett, majd megszűnt kisebb vezetői pozíciót élesztetett neki újra.

 

Persze, a posztot nem hirdették meg sehol, sőt, Joe leendő közvetlen felettese sem találkozott soha vele, csak, mikor a kis kopott bőr táskájával, első munkanapján betotyogott. Aznap már elő is adta, hogy ő mekkora mestere az egyik integrált vállalatirányítási rendszernek, amibe azóta – lassan már két éve – sem látta senki, még bejelentkezni sem.

 

A munkaideje döntő részét az internet mély és beható szörfölése teszi ki, ezen kívül a dolga gyakorlatilag annyi, hogy mindenben, ami a kezébe kerül, vagy amit hall, keressen valami kötekednivalót. Lételeme a kötözködés, önbizalma töretlen, rendkívül felületes gyakorlati ismeretei ellenére biztos benne, hogy ő mindent tud, sőt, már akkor is tudta, mikor új cégéhez került. Hiszen, mikor elkezdték volna a dolgok menetét magyarázni neki, általában másfél mondatot hagyott végigmondani az illetőknek, majd jó hangosan beleszólt, és valami egyszerű befejezést kreálva a mondandónak, ezt már általa tudottá nyilvánította.

 

Mindig és mindenbe beleköt, amibe csak lehetséges, általában mások által kimondott három szó után közbeszól, az átlagos zajszintet messze felülmúló hangerejével és simán megmondja a tutit. Ezért, ha ott van valahol, akkor a megbeszélések kétszer annyi ideig tartanak, hiszen mindennek a miértjét alaposan el kell neki magyarázni, és a szájába kell rágni, hogy nevetséges észrevételei miért nem helyénvalók. Mikor pedig belátja, hogy a másiknak van igaza, függetlenül attól, hogy mit állított addig, a „Hát, erről beszélek!” felkiáltással tovább is lép a dolgokon.

 

Stílusa egyébként a megbeszélések során sem lesz más, nyugodtan, „Várjál, várjál!” felkiáltással belevág a másik által megkezdett gondolatmenetbe, illetve beszédbe. Nem kenyere az udvariasság, nem szeret másokat végighallgatni. Előszeretettel küldet el magának anyagokat, amiben ő nem dolgozott semmit, majd belejavít kb. három szót, és ráírja a saját nevét, hogy később úgy mutassa be, mintha az ő keze munkája lenne. Másik kedvenc szórakozása visszaellenőrizgetni, hogy az Excel jól számol-e. Mert hát kötekedni muszáj! A programban alkalmazható „szumma” függvény által összeadott számokat beütögeti az asztali számológépébe és megnézi, hogy ugyanaz-e az eredmény. Egyszer közölte is a kollégájával, hogy az neki nem annyi. És, ha neki nem annyi, akkor biztos az Excel rontja el, mert ő aztán tévedhetetlen. Persze, kiderült, hogy kivételesen mégis a programnak volt igaza, és ő számolta el magát.

 

Ha véletlenül mégis elvégez valami munkát, az is ötször annyi ideig tart neki, mint kellene, alapvető dolgokról kérdezgeti meg a kollégáit, sokszor huszonhatodszorra is, hiszen két év alatt túl lusta és nagyképű volt akármit is megtanulni. Utána pedig, ha Joe végre készen van, még vagy fél óra egy másik kollégának, mire kijavítja az általa vétett alapvető tévedéseket.

 

A munkaideje legjobb esetben úgy fél héttől fél háromig tart, ami persze csak az ott tartózkodást jelenti, amit valójában munkával tölt, az keményebb napokon maximum egy, másfél óra, a többiben inkább a világhálón szörfözik. Sajnos azonban – milyen ez a világ! – mindig akadnak magánügyei, amit csak és kizárólag munkaidőben lehet elintézni. El kell vinni az autót a szervizbe, el kell menni a bankba, el kell menni az önkormányzathoz, el kell menni az okmányirodába számot húzni, majd vissza kell menni másnap, el kell menni orvoshoz, stb. Ezeknek a halaszthatatlan ügyeknek a nagy része véletlenül általában pont úgy jön össze, hogy – hiába indul el délelőtt tízkor – aznap már sajnos nem tud visszaérni a munkahelyre.

 

Amikor munkavégzésről lenne szó, mindig ügyesen hárít, de mikor jutalmazásra kerül a sor, akkor állandóan az első sorban nyújtózkodik. Sikeresen elintézi magának a külföldi kiküldetésekben való részvételt, amelyek szakmai részére nem készül külön semmit, de hát miért is kéne, hiszen ő mindent tud. Ezzel problémája csak a vele utazó esetleg valós tudású kollégáknak van, aki inkább megnyitná maga alatt a földet, mikor Joe ott, más cégek alapos ismeretekkel rendelkező kollégái előtt is nekiáll magabiztosan kötekedni.

 

Az emberek, munkatársak nagy része egyébként „Olyan hülye!”, ő pedig hasonló helyzetben van itt, mint egy Leonardo Da Vinci lett volna az ősemberek között. Hátradől székében, keresztbe teszi a lábát, gondolkodó arccal leemeli szemüvegét, majd – amúgy Havas Henrik módra – szájába veszi annak a szárát és ömlik belőle a bölcsesség. A háttérben levő barátai miatt érinthetetlen és kikezdhetetlen.

 

Normális munkahelyről már valószínűleg egy hét után kitették volna a szűrét, vagy inkább fel sem vették volna. De ő itt kiskirályként él és uralkodik, noha a közvetlen környezete számára inkább egy rendkívül idegesítő, tehetségtelen zenebohóc. Mindezért havi kb. 400 ezer forintos bruttó bért, prémiumot és persze személygépjármű használattérítést kasszíroz, ami gyakorlatilag a minimálbér szintjét közelíti.

 

Másoknak, ugyanennél a cégnél, százezer forintért is össze kell törni magukat, családanyák jönnek be hétvégén, vagy szabadság alatt is, hogy határidős munkájuk készen legyen, körülbelül az említett mértékű fizetésért. Joe természetesen más kategória, őt többször hallották, amint fennen hangoztatta, hogy ezért a pénzért, amit itt kap, ő bizony nem fog megszakadni.

 

Saját szemében egy nagy tudású ember ő, a cég pedig örülhet, sőt, megtisztelőnek érezheti, hogy ezért a kevés pénzért átadja értékes ismereteit. Az összes többi kollégája szerint viszont nem más, mint egy felületes tudását állandó és agresszív kötekedéssel takargató naplopó, akinek irigylésre méltó a baráti köre, és aki nagy nyertese egy olyan világnak, ahol a cél, hogy a saját zsebünkön kívül a haverokét és ismerősökét is megtömjük.