Tisztelt Blog! 

Elmondom a történetemet, egészen pontosan 7, azaz 7 órám történetét röviden.  Ez nem lejárató kampány lesz, nem is szeretném megalázni az ott dolgozókat, és nem szándékozom bemocskolni az egész munkahelyet és a munkáltatókat. Ez egy magánvélemény lesz…s ha egyszer eljut a „mélyen tisztelt főnökök” elé ez az írás, akkor úgyis rájönnek, ki vagyok/voltam. Még egyszer nyomatékosítom: nem járatom le Önöket, én csak elmondom a véleményemet, aztán nyeljék le Önök, mélyen tisztelt főnökök az esetleges negatív kommenteket. Éljen sokáig a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága. Kezdjük.  Huszonkét éves diáklány vagyok. Újságírónak tanulok, ezzel is szeretnék foglalkozni, ámbár ha nem kérik a végzettségemet, nem közlöm önszántamból dalolva. Másfél éve élek a fővárosban, és számtalan próbálkozás után protekcióval ugyan, de találtam egy kedves családnál bébiszitteri állást. Fél éve ott dolgozom, az egyedülálló édesanya nagyon meg van velem elégedve, én nagyon szeretem a két kislányt, örömmel megyek dolgozni, még akkor is, ha csak hetente egyszer kell mindezt végrehajtanom.

Az anyai dinasztiám pedagógusokból áll, köztük édesanyám is az. Jómagam egy évet elvégeztem egy vidéki nagyváros tanítóképző főiskolai karán,abbahagytam, mert rájöttem,hogy nem ez az én hivatásom. DE! Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem a gyerekeket, nem tudok velük foglalkozni, nem vagyok hozzájuk elég türelmes ( ezek később fontos infók lesznek ) – a magam módján, és a családi példákat követve tudok fegyelmezni, és szerintem egy kisgyereknek alap, hogy fegyelmezzék.  Történt áprilisban, hogy az egyik barátnőmmel, kislányával és annak barátnőjével elmentünk a Nyugati pályaudvarnál lévő játszóházba, ami most a híres-hírhedt WestBalkán szórakozóhelyén található. Nagyon jó ötletnek tartottam már akkor is magát az elképzelést, a kreatív játszóházat, jól is éreztem magam ott felnőtt nő létemre, illetve az egyik szaktársam ott volt diákmunkásként, mint animátor. Gondoltam, miért is ne jelentkezhetnék én is nyárra. Felvették az adataimat, kedvesek voltak, és mondták,hogy hívnak. Természetesen elkönyveltem, hogy úgysem fognak hívni, és láss csodát: csörgött a telefonom május közepén!

Behívtak állásinterjúra, minden teljesen jól ment, zökkenőmentesen, és nagyon örültem,hogy az időmmel sem szórakoznak, korrekt napok, korrekt fizetés, korrekt személyzet – hurrá, ez kell nekem! Aztán a múlt héten minden megváltozott: én csak június tizenkilencedikétől kezdhettem volna, ám hívott Önök közül az egyik, hogy próbanapon kívül ráérek-e a hétvégén. Hezitáltam, lemondtam egy szitteres melót, és mondtam,hogy persze, megyek.  Elmentem próbanapra most csütörtökön. Eleinte minden jól ment, kedvesek voltak a munkatársaim, Önökkel ugyan nem sűrűn trécseltem, de ettől függetlenül nem szekáltak semmivel. Úgy ment el három és fél óra az életemből, hogy észre sem vettem, mennyit gürizek a gyerekek körül és játszom velük. Nekem parancsba adták, hogy a boksz, amit megkaptam:     

hogy nézzen ki    

 csak öt gyerek jöhet be egyszerre    

 csak öt dolgot lehet képzeletben vásárolni    

 lehetőleg ne tartson sokáig a játék, mert a többi gyerek is sorra akar kerülni     

a felnőttek nem jöhetnek be, ez szabály 

Tartottam magam a munkához és a szabályokhoz, mert én tisztességesen játszom. Nem is volt probléma, nem ugrottak nekem a szülők, nem voltam elhordva minden szar embernek, jó volt, a gyerekek aranyosak voltak, bla bla bla.  Cseréltünk a csajokkal, én szinte mindenhol voltam kicsit, közben beszélgettünk, megismertük egymást, gondoltam de jó lesz ez a közösség. Na és kérem, itt jön a csavar.  Eljött a délután öt óra, az a bizonyos ledolgozott 7. órám. Fura volt, hogy engem már kinéztek maguknak, és oltogattak egy icipicit, de hát ez volt a dolguk, így lenyeltem és még jobban figyeltem arra, amit csinálok. Nem volt munkaköri előírás, hogy nem mosolyoghatok, nem táncikálhatok a gyerekekkel a jó kis zenékre, hogy nem vigyázhatok egy kislányra, akit az anyukája konkrétan ott hagyott nekem, amíg a fiára felügyelt. Elindultam a mosdóba, amikor a „mélyen tisztelt főnök” elkapott, hogy én vagyok-e XYZ, és hogy írjak már alá két papírt. Természetesen egyből ugrottam a tollra, mire látom,hogy munkaviszony megszűnése MA, tehát azon a napon. Kérdeztem, hogy ez mi, a válasz nem jött, csak hogy köszönik a munkámat, de keresnek mást, menjek haza, itt van négyezer forint és örüljek magamnak – természetesen ez az irónia része   Összepakoltam, nem értettem semmit, elköszöntem Önöktől, aztán a diákcsoport vezető hölgy közölte, hogy szülői panasz érkezett rám. Pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi a franc ez, de akkor, abban a pillanatban nem érdekelt. Elköszöntem a lányoktól, mindenki ki volt akadva, hogy ez mi, de engem nem érdekelt.

A recepción viszont megkérdeztem a hölgyet, hogy mit mondtak, mire jött a válasz: „ nagyon csúnyán beszéltél és viselkedtél a gyerekekkel, és ezt egy szülő szóvá tette” – kikértem magamnak, bár rohadtul nem értettem, hogy miért nem akkor hívtak oda magukhoz, amikor ELVILEG az a szülő a bejelentést tette. Próbáltak engem azok az igazán „mélyen tisztelt főnökök” hülyének nézni, csak sajnos nem vált be gonosz tervük ellenem, mert most már tudom, hogy tulajdonképpen semmi baj nem volt velem 7 órán keresztül, de mégis hirtelen lett egy szülő aki hirtelen azt mondta hogy én türelmetlen vagyok, erőszakos és fröcsög a szám a sok oda nem illő szótól – hát persze!

 Nem most jöttem le a falvédőről, én igenis értek a gyerekekhez, még ha nem is végeztem el a pedagógiai főiskolát. Igenis tudom,hogy jól éreztem magam azon a hét órán keresztül, és igenis tudom,hogy a szülők visszajelzései alapján ( akikkel beszéltem ) meg voltak velem elégedve.  Gondolom Önöknek nem voltam szimpatikus, ahogy a diákcsoport vezető hölgynek és a recepciós hölgynek sem. Nem szoktam a magánéletemben amúgy heves természetemet bevinni a munkahelyemre, hanem igyekszem a lehető legkorrektebb módon végezni a rám kiszabott feladatokat!  Úgyhogy innét üzenem a „mélyen tisztelt főnököknek”,hogy máskor, ha valakit kirúgnak a próbanapján, akkor legyen Önökben annyi gerinc, hogy kitalálnak vagy egy rendes hazugságot, vagy megmondják őszintén az alkalmi munkás animátorjelölt szemébe, hogy „ elnézést, nem tartjuk magát szimpatikusnak és megfelelőnek az álláshoz” – mert ez, hogy kitalálnak valamit, ami amúgy jogos is lehetNE, ha éppen abban a pillanatban hívnak oda és üvöltik le a fejemet. Ez így viszont átlátszó és primitív volt, de nem haragszom Önökre, mert Önöknek tuti ez a dolguk, hogy ilyen szinten megalázzák és hülyének nézzék azt a szerencsétlen megélni vágyó, általában diák lányt vagy fiút.  Azt viszont semmiképpen sem szerettem volna hagyni, hogy ez a történet a feledés homályába vesszen, mert ennyi figyelmet ez a sztori megérdemel, és aki esetleg olvassa, és tervei közt szerepel, hogy menjen oda dolgozni, én csak annyit tudok javasolni, hogy gondolja meg kétszer is. Reményeim szerint soha többet nem fogok találkozni ezekkel az emberekkel, de ha tovább mentem volna az ügy érdekében, akkor a munkatársaimmal szúrtam volna ki – ezt pedig nem érdemlik meg.  Nyugodjanak meg a szülők is, maga a hely nagyon jó, és az animátoroknak parancsba van adva, hogy mosolyogjanak – a többivel ne törődjenek, hiszen az az animátorok dolga.

Ám ha esetleg leállnak egy animátorral beszélgetni, figyeljék meg azt a feszültséget az arcukon: nagyon meg fognak lepődni!  Üdvözletét küldi egy leendő pofátlan újságírójelölt:  olykorBéla