Tisztelt Hölgyem/Uram!

 Évekig dolgoztam egy multicégnél - pályakezdőként kerültem egy már évek óta ott dolgozó csapatba -, ahol sajnos én is áldozata lettem a munkahelyi pszichoterrornak.  Az első évben minden remekül ment, úgy tűnt, a főnököm nagyon is elégedett a munkámmal. A támadások ezután egy egészen kis konfliktusból eredtek, nem gondoltam még akkor, hogy idáig fog fajulni. Sokáig magamat okoltam, úgy éreztem, hibát követtem el azzal, hogy a főnöknek szóvá tettem, hogy problémám akadt pár kollégával.  Az egésznek az lett a vége, hogy mindenki engem kezdett el támadni, még a főnök is, és jó alaposan lehúzták a teljesítményemet.

 Ez borzasztó károkat okozott az önbizalmamban. Sokáig okoltam magamat azért, hogy minek hoztam fel a problémát a főnöknek, és miért nem hallgattam inkább.  Érthetetlen, hogy egy kis problémából hogy juthattunk el odáig, hogy az összes csoporttársam összeesküdött ellenem. Célzottan támadtak, minden hibámat, gyengeségemet pellengérre állítva. Ezután viszont sok lúd disznót győz elve alapján hiába próbáltam megvédeni magamat, egyszerűen elvesztettem a hitelemet, mert egyedül voltam. Nem volt senki, aki mellettem állt volna, vagy aki kicsit is védte volna a nézőpontomat. Arra hivatkoztak, hogy ha mindenki ugyanazt mondja, akkor biztosan velem van a baj, biztosan bennem van a hiba. Még magam is elkezdtem kételkedni a saját józan eszemben. Összetörtnek éreztem magam, amiért csalódást okoztam magamnak, hogy kudarcot vallottam a munkámban.  

Volt egy kolléganőm, aki néhány hónappal hasonló támadásnak lett kitéve, ő időben elmenekült. Ő meg volt róla győződve, hogy itt munkahelyi mobbing történt, de mikor én is áldozata lettem, még mindig bizonytalankodtam. Szerinte a főnök összeugrasztja a kollégákat, ez volt az egyik ok, amiért el akart onnan jönni. A főnök azzal ugrasztja össze az embereket, hogy félelmet ébreszt bennük, aminek hatására ők inkább bemártják a másikat, magyarul kémkednek neki. Az ex-kolléganőm tanácsára bevontam a HR-t is, de a helyzet csak rosszabb lett. Engem akartak továbbképzésekre, egyéni fejlődésre kényszeríteni, de úgy, hogy én ne érezzem ezt kényszernek. Ha én kényszernek érzem, akkor baj van, mondták. Pedig kényszer volt, mi mást tehettem volna. Mégsem történt kirúgás, és azért ügyeltek a látszatra is.

A multik valljuk be, profik. Ellenben a látszat azt mutatta, hogy itt én vagyok a ludas.  Amikor kézhez kaptam a teljesítmény-értékelésemet, köpni-nyelni nem tudtam. Gyomorforgató volt azt olvasni, hogy mennyire belemásztak a legapróbb hibáimba, a viselkedésembe, és még a gondolataimat papírra vetették. A gondolataim paranoidnak lettek beállítva, hogy én az ő szándékaikat és szavaikat támadásnak veszem, mindent támadásnak veszek.  Ezután jöttek a főnökkel négyszemközt történő rendszeres megbeszélések, mely része volt a fejlesztési tervemnek. Ezeket a megbeszéléseket is tortúrának éreztem. Mintha vallattak volna. Hogy mi a baj velem, mondjam el, mi a baj. Kezdtem kétségbeesni, hogy "nem tudom... Semmi."  

A főnök személyesen kezdte el a munkámat ellenőrizni, hibákat keresni, mérni a hibák számát. Ez azzal volt megmagyarázva, hogy fontosak a mérhető adatok, hogy lássák a végén, hogy fejlődtem, hogy sikeres volt a fejlesztési tervem. A végén mikor megnézte a kijelölt feladataimat, azt mondta, hogy természetesen voltak benne hibák, azonban sosem mondta és mutatta meg, hogy mik voltak azok.  Kétségbeesetten kapálóztam, küzdöttem, próbáltam megfelelni. Próbáltam átkérni magam egy másik részleghez, de addigra a hírnevem miatt ezt visszautasították. A napok, a hetek hónapoknak, éveknek tűntek. Felmondani akkor még nem volt merszem.  Ezt eleinte egy jó kis leckének tekintettem az élettől, melyben az volt a feladat, hogy megtanuljak kiállni magamért, de a védekezésem hamar felelősség-hárításnak lett beállítva. Ha védekezek és harcolok az igazamért, akkor az volt a problémájuk, hogy még csak be sem ismerem a hibáimat, hogy nem vagyok képes belátni, hogy fejlődésre van szükségem. Váratlanul érkezett egy telefon, hogy ugyanannál a cégnél egy másik szekcióba keresnek embert, és a végén ott kötöttem ki.

De nem volt egyszerű, mert a referenciám a főnök tekintélye miatt túlságosan hiteles volt a számukra. A végén szigorú feltételekkel vett fel az új főnököm, de itt sem ért véget a munkahelyi terror, csak más formát öltött. Ekkor visszább vettem a védekezésből, mert az előző részlegen ért traumák miatt kicsit megtörtem. Próbáltam megfelelni, és inkább nem álltam ki magamért, mert már nagyon zavart, hogy sosem tudom bebizonyítani az igazamat. Eleve nem kellett volna belemennem abba az alkuba sem, mert az diszkrimináció volt, hogy nekem szigorúbb feltételeknek kell megfelelnem, mint a többi kollégámnak. Az alku tárgya az volt, hogy ki kell emelkednem a többi kolléga közül, akik viszont, kiderült, már több éve ott voltak, de még a legfrissebb újonc is legalább fél éve. A munka pedig borzasztó nehéz, rengeteg tudást és tapasztalatot igényel, de minimum 1 év betanulást ahhoz, hogy önállóan végezhető legyen.  Az új főnök kikötötte, hogy szigorúan fogja figyelni a teljesítményemet és a beilleszkedésemet. Ez azért is volt fontos, hogy ő bizonyíthasson a többi felettesének, akik - mint kiderült - marha nagyot balhéztak miattam. Az a tény, hogy  mekkora balhét kavartam, azt az érzést keltette bennem, mintha a társadalom számkivetettje lennék, egy hulladék. Nem tudom, hogy juthattam el odáig, hogy az iskolában folyamatosan kitűnő tanuló diák néhány év múlva a munkahelyi csesztetés célpontjává váljon.

Sajnos nem jól mértem fel a helyzetet, mert egy sokkal nehezebb munkakörbe helyezkedtem el, és a stressz kicsinálta az idegeimet. Ráadásul nem volt könnyű beilleszkedni, mert nagyon erős volt a csapatszellem, és a csoportnormák számomra idegenek voltak. Muszáj volt elfogadnom a csoportnormákat, de sokszor fullasztónak éltem meg, hogy még szabadidőmben is kollégákkal kell lógnom és buliznom. Az esküvői meghívások és a több tízezres ajándékok - szintén csoportnorma - már sok volt nekem. Az esküvők alól mindig kivontam magam. Idővel az ivásokból is. Eleinte megfelelésből ittam velük, de az alkohol soha nem volt kedvencem. Közben megváltoztak az életmódbeli szokásaim is, és ebbe az alkohol már nem fért bele. Én voltam a legfrissebb kolléga. Sokáig újonc oda nem érkezett. Gyengének és tudatlannak éreztem magam, rengeteg tréning és mentorálás kellett volna az elején. Rászorultam mások segítségére, de gyakran problémát okozott, hogyan kérjek. Ha segítséget kértem, akkor a segítő kolléga visszaélvén fölényes helyzetével gyakran zsémbelő hangnemben beszélt, türelmetlen volt, vagy nemtörődöm módon visszadobta nekem a kérdést azzal, hogy "meg kell nézni". Eleinte még örültem, hogy itt több a férfi-kolléga, kevés a nő, és hogy milyen szellemesek és belevalóak a férfiak. De később egyre inkább láttam ezt arroganciának és önteltségnek. A lányokat mindig kicsit lenézték, nem ismerték el egyenrangú félnek.

Az új főnököm azért ez ellen próbált küzdeni, mert az egyik kedvence pont nőnemű volt.  Volt egy női kollégám, akiben hellyel-közzel szövetségesre találtam, de sajnos ő is gyakran összehúzta magát, és nem szólt. Többnyire a csapatépítők körüli szavazásokkor volt ez.  Bennem dúlt a háború, hogy legyek-e inkább alázatos, engedékeny, alkalmazkodó, vagy harcoljak, álljak-e ki magamért, nyissam-e ki a számat. Ha kinyitottam a számat, akkor gyakrabban gúnyolódtak velem és volt, hogy a sértő viccek örökre rám ragadtak. Mikor egyszer szóvá tettem, hogy aránylag kevés a női wc, és a női kollégák száma viszont egyre gyarapodik, akkor hangos hahotázások, viccelődés és gúnyolódás volt belőle, melynek a végén megsemmisültnek, megszégyenültnek éreztem magam. Egy eleve kínos téma kapcsán végül az sült el, amitől a legjobban tartottam, hogy megszégyenüljek. A téma ejtve volt, senki nem lépett semmit az ügyben, főleg, mivel a főnök is férfi volt. A többi női kolléga szintén csak somolygott a dolgon, és nem álltak ki magukért, amin csodálkozom. Ők teljesen fejet hajtottak a férfiaknak. Az ügyben csak 1 év múlva tettek lépéseket, mikor egy kollegina kezdeményezésére végül kijelöltek egy másik wc-t is nőinek. Viszont itt is folytatódott a teljesítmény-értékelés körüli harc.

A cégben akkor új változtatásokat hoztak be ezen a téren. Nem értékelés volt, hanem kategorizálás. A kiemelkedő, nagyon jó, jó, gyenge kategóriák között kellett felosztani az embereket adott százalékok alapján. Egy embernek kellett gyengének lenni, ezt a címet én kaptam. Ezután a főnök újabb fejlesztési tervekkel szállt rám.  Szintén stresszesnek és gyötrelmesnek éltem meg, hogy a teljesítmény-értékelő beszélgetésemet hetekig húzta a főnök. Már régen meg kellett volna mondani mindenkinek az értékelését, de az enyémet halogatta. Mindenki tudta, mit kapott, én viszont kb. 1 hónappal később a kiírtnál. Az értékelésben megint minden apróság fel volt tüntetve. Nyilván azért, mert meg kellett magyarázni, miért én kaptam a gyenge értékelést.  

A fél év alatt - több, mint fél év, mert elhúzták - kemény tanulásnak lettem kitéve. Gyakran le lettem állítva projektekről, hogy én inkább a tanulással foglalkozzak. Ki voltak jelölve mentorok is, akinek az is feladata volt, hogy összegyűjtsék és kiírják az elkövetett hibáimat is, hogy mérhető adatokat kapjanak. Még mindig nagyon kapaszkodtam, pedig megtehettem volna, hogy felmondok. Ekkor viszont anyagi megfontolásból maradtam. Helyette jó kis tortúrát kaptam. Mikor fejlődést produkáltam, a főnök ezt úgy említette meg az értékelő beszélgetésen, mintha valamilyen marginális dolog lenne, és már rá is tért az újabb hiányosságokra. Amint valamit megoldottam, teljesítettem, új dolgokkal jött.  A legvégén - szintén hetekig való halogatás után - felmondták a munkaviszonyomat. Az indok az volt, hogy a hibáim száma messze meghaladta az elvárt maximális hibaszázalékot. Ami nekem nem tetszett, hogy olyan anyagokban mérték a hibáimat, amit utána átterveztek, átírtak, átstrukturáltak a kollégák. Illetve a főnököm nem mutatta meg, hol és milyen hibák voltak ezek, csak a monitorját nézve "felolvasta".  Ez előtt pár héttel még próbálkoztam a munkahelyi pszichológusnál. De úgy éreztem, ő is arra akar kilyukadni, hogy ha ennyien vannak ellenem, akkor nem lehet-e, hogy velem van a baj? Bennem így is épp eléggé tetőzött a bizonytalanság, a megtört önbizalom, önbecsülés.

Nem kell engem külön meggyőzni. Nem kell a hibáimról meggyőzni, ezt mindenkinek mondom. Mert tudok róluk. Nem kell belémsulykolni a hibáimat. Ne higgye azt senki, hogy ha én ráébredek a hibáimra, akkor majd minden megoldódik, és visszatér a rendes kerékvágásba. 2 hónap után újra elhelyezkedtem, de az első nap után a munkában este pánikom lett. Nem értettem, mi történt velem, mi ez a szorongás rajtam. Túlérzékennyé váltam mindenre, zavart az új hely, az új kollégák, ráadásul tél volt, és egy hét múlva már kiküldtek volna külföldre. Az új helyet 1.5 hónap után otthagytam. Önként mondtam fel. Anélkül, hogy lett volna új munkahelyem.  

Ezután hónapok teltek el, és még mindig munkanélküli vagyok. Borzasztóan óvatos és válogatós lettem az állások terén. Számos állásinterjún voltam már, de egyfajta munkaundor lett rajtam. Szégyelltem is magamban, hogy milyen munkakerülővé váltam, de eközben is lázasan kerestem a kiskapukat, hol lehetne váltani. Szakmát, életformát stb. A mai napig is úgy érzem, undorodom az emberektől, nem akarom a napomat egy steril irodába másokkal összezárva tölteni. Nem akarok egy csapat része lenni.  Volt már, hogy majdnem kaptam egy állásajánlatot, de a munka és a csapat körülményei, és minden infóm, ami volt róla, egy hasonló helyzet kialakulására engedtek következtetni, így visszamondtam.  Mostanra már felfogtam, hogy mindez a múltban elszenvedett sérelmek hatására alakult ki, de nehéz segítséget találni. Sajnos a legutóbbi pszichológussal sem jutottam eredményre. Reménykedem azért abban, hogy találok egy igazán jó és hatékony terapeutát, aki segít ezt az egészet feldolgozni.  

Üdvözlettel, Holdacska