Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre
Szeretném megosztani az én álláskereséssel kapcsolatos tapasztalataimat és a gondolataimat. Ha érdemesnek tartják közlésre, kérem közöljék. Természetesen az email címem nem nyilvános.
Kifejezetten nincs panaszon, inkább csak leírnám hogyan éli meg az álláskeresést egy munkaerőpiacra frissen kikerült fiatal.
23 éves férfi vagyok. Le kell írnom, mert a helyesírásom és a választékos fogalmazásom miatt sokszor nőnek hisznek, ha nincs mellette arckép. Rólam elég annyit tudni, hogy tanultam gimnáziumban, szakközépiskolában, szereztem érettségire épülő szakmát és két „sima” szakmát. Beszélek angolul, van jogsim, jó képességű vagyok és jelenleg utolsó évemet taposom a felsőoktatásban. Iskola mellett pedig már sokadik éve dolgozom az építkezéstől a hi-tech irodákig mindenhol. Ennyit a háttérről.
Arról fogok írni, hogy milyen az álláskeresés akkor, ha nem éred be akármivel.
Amikor először kerestem munkát szinte azonnal találtam, mert osztályelső voltam a szakmámban. A főnök nagyon rendes volt, emberileg jól kijöttünk. Leszámítva azt, hogy anyagilag nem volt túl jövedelmező a munka és elég gyakori volt, hogy hétvégén, éjszaka vagy hétvégén éjszaka hívott fel telefonon, hogy ez meg az kellene hétfőre. Az ember tapasztalatlan munkavállalóként persze azonnal ugrik, elvégre a szüleitől is csak azt hallja, hogy „legalább van munkád fiam, mit akarsz?” meg az ismerőseitől, hogy „ a szamárlétrát végig kell járni” és hajnalra elkészül mindennel, majd hullafáradtan bemegy dolgozni. Szentül hittem, hogy ez a normális. Ezt az ember nem csinálja sokáig, én is besokalltam pár hónap múlva attól, hogy nincs magánéletem 19 évesen és elváltak az útjaink. Békésen. Ekkor megfogadtam, hogy annyit dolgozom, amennyit fizetnek. Egy perccel sem többet.
A következő munkahelyem fizikai munka volt. A főnök még azt is kiszámolta, hogy egy doboz felmosószer hány felmosásra legyen elegendő. WC papírt meg hozzál otthonról magadnak. Bár felesleges, mert szüneted csak papíron van, hiszen „az üzlet az üzlet” és kész. Ekkor még nem hallgattam a németországban dolgozó ismerőseimre, hogy húzzak a picsába onnan, ez nem normális. Mert azt nem láttam, hogy ők mit csinálnak odakinn, de azt igen, hogy itthon ez a normális. Vagy inkább az általános, mert nem normális. Náluk ez úgy megy, hogy kiakasztod munkaidőben: „rögtön jövök” és elmész a dolgodra. Itt akkor mondtam fel, amikor általánossá vált a napi 1-2 óra túlóra. Fizetés nélkül, természetesen. Egyik hétvégén kötelező leltár volt. Természetesen fizetés nélkül, hiszen a munkakörömhöz tartozik. Itt elbúcsúztam.
Itt már azért bőven voltak ismerőseim is a munka világából a legkülönbözőbb helyekről, így össze tudtam az én helyzetem hasonlítani mások helyzetével. Amikor láttam a 40-45 éves, kiégett, lerobbant külsejű munkatársakat akkor elkezdtem jobb helyeket keresni. Jobb körülményeket. Semmi értelme aprópénzért kihajtani a belemet. Beláttam, hogy az elmúlt egy évben mennyire hagytam magam kihasználni.
Végül megfordultam még az állami szférában is, amit inkább meg sem említek. A vaskalaposság, az értelmetlen szabályok és a szörnyen alacsony fizetések hamar elvették a kedvemet.
Aztán pár hónapra elkerültem közmunkára. Természetesen szörnyű volt a fizetés és nem az én szociális köröm tartozott oda, de pont annyit kellett dolgozni, amennyit fizettek érte. Az egyetlen dühítő körülmény talán az volt, hogy értelmetlen munkát végeztünk.
Egy idő után az ember rájön, hogy Magyarországon vagy unalmas és rosszul fizető állásokat talál az ember, amire sokszor nem is értem, hogy miért embereket alkalmaznak. Vagy elmehet egy multihoz dolgozni, ahol pedig a diploma sokszor elvárás.
Itt már erősen gondolkodtam azon, hogy lelépek külföldre. Több tucatnyi ismerősöm kiment. Néhányuk egyszerű kőműves segédnek vagy pincérnek és néhány év múlva már autóval jártak haza és luxusban nem, de azért normálisan éltek. Több barátom is kisfőnök lett vagy menedzser a kisebb üzleti egységeknél, ahol segéd-segéd-segédjeként kezdtek. Mindannyian meséltek róla, hogy dolgozni kell, de csak annyit, amennyit vállaltál. Nincsenek „váratlan” munkák, túlórák és hasonló ügyeskedések. Sőt, nincs túlóra. Majd a másik alkalmazott elvégzi a pluszmunkát és kész. A 16 éves ismerősöm – aki odakinn nőtt fel – már a gyakornoki munkájára megkapta az 1000 euró „zsebpénzt”. Ez azért érdekes, mert itthon még az egyetemistáknak sem akarnak gyakornoki fizetést adni, nemhogy egyszerű ácssegédeknek. Vagy ha adnak, akkor néhány ezer forinttal kiszúrják a szemüket. Ez pedig nevetséges.
Szóval néhány év és több munkahelyváltás után döntésre kényszerültem. Többet akartam az élettől, mint a hónapról hónapra élés. Vagy kimegyek külföldre vagy elmegyek a felsőoktatásba és diplomával talán jobb lesz a helyzetem. Mivel mindig is vágott az eszem és nem akartam külföldre menni, ezért újra az iskolapadban kötöttem ki. Nagyvárosban gondoltam könnyebb munkát találni, főleg ha az embernek van tapasztalata és szaktudása is. Dolgozom iskola mellett. Ekkoriban kezdte felütni a munkaerőhiány.
Aztán jöttek a pofonok és a meglepetések. Az első évben egyszerű munkát kerestem. Be akartam állni eladónak, úgyis minden második üzletre ki van írva, hogy eladót keresnek. Biztosan örülni fognak az új munkaerőnek. Tévedtem. Lehet bármekkora a hiány, arról hallani sem akarnak, hogy a 8 órás munkaidőt mondjuk 2x4 órával töltsék ki. Mert 4 órám volt felesleges egy nap, 8 órám nem. Pedig a papírom megvolt, több hónapos tapasztalattal rendelkeztem. De ugye, tanulóként nem értem rá ott lenni egész nap. S persze a tanuló könnyebben felmond, nem lehet ingyenmunkára befogni. A mai napig nem tudom, hogy ez miért jó egy vállalkozásnak, de azóta is keresik az eladókat ezek a helyek – már amelyik nem zárt be. Megérdemlik.
A diákmunka szövetkezeteknél is próbálkoztam. A munkák 90 százaléka…szörnyű. A munkatársak direkt szivatnak, mert diák vagy és féltik a munkahelyüket. A munkákról annyit, hogy nagyon sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ezt vagy azt még komolyan emberek csinálják? Egyszer megkérdeztem, hogy mi alapján vannak náluk munkák. Azt a választ kaptam, hogy az irodavezető hajtja fel a munkákat, amikre lehet jelentkezni. Mondjuk nem értem, hogy rengeteg egyetemista diák várja, hogy értelmes munkát végezhessen és ezt akár kevesebb pénzért is vállalná, mint az idősebbek. Ennek ellenére a diákszövetkezeteknél nagyrészt a csomagolós, szarban turkálós, aktatologatós, segéd segédjének a segédjének keresnek diákokat. Ezekre az állásokra meg szemmel láthatóan nem találnak embert, mert amióta figyelem az új diákmunkákat, 70-80 százalékban ugyanazok a hirdetések vannak kinn.
Volt egy hely, ahol a 4 oldalas újság lapjait kellett sorbarakni és 30 centi magasra felpakolni. Az ezer éve ott dolgozók folyamatosan belekötöttek a munkádba, ha nem hajszálegyenesen feküdtek egymáson a lapok. Mert az csúnya. Teljesen mindegy volt, mert hozták a gyorskötözőt, aztán behajították a kocsi hátuljába… Valamivel meg kellett magyarázniuk, hogy miért ne legyenek helyettesítve diákokkal. Egyetlen napot dolgoztam ott. Ahogyan hallottam azóta is jelentős a cserélődés a diákok között.
Találkoztam én is a 2010 előtti évek szállóigéjével: „Ha nem tetszik, akkor el lehet menni. Majd más jön helyetted.”. Egyszer mondták ezt, amikor megkérdeztem, hogy mikor vannak a szünetek. Tudni akartam, hogy mikor tudok enni. Az interjúztató közölte finoman, hogy itt olyan nincs. Ha nem tetszik, akkor nem kell itt dolgozni. Legnagyobb megrökönyödésére faképnél hagytam egy „köszönöm a lehetőséget, viszlát” búcsúzással.
Egy másik helyen 12 óráztam. A helyi dolgozók nagy része olvasni sem tudott és komplett rokonságok dolgoztak egy helyen. Ha egy lány rendesen felöltözve, alapsminkkel vagy esetleg nem olcsó táskával jelent meg, akkor a műszakvezető egész műszak alatt ordítozott vele és szívatta. Férfiaknál ugyanez volt. Ha nem szakadt, foltos, használt munkásruhában jöttél be a gyárkapun, akkor te lettél az új célpont.
Egy helyen azt mondták, hogy nem látják, miért maradnék a cégnél hosszútávon. A fizetés gyenge volt, a munkára pedig jelentősen túlképzett voltam. Pedig maradtam volna, mert a lakásom alatt volt a munkahelyem ez pedig az egyetemi évek alatt kincset ér.
Voltam olyan állásinterjún, ahol a jól hangzó rendszermérnök pozíció a rendszergazda dolgokat jelentette meg székpakolást meg a villanykörte kicserélését is, természetesen valami nagyon gyenge órabérben. Ez egy multinál volt. Az interjún a szóba hoztam a túlórát. Ekkor a főnök a világ legnagyobb természetességével közölte, hogy „A túlóra hozzátartozik a magyar munkakultúrához”. Na ekkor felálltam és megköszöntem a lehetőséget. Ha ez a magyar munkakultúra, akkor én egy szeget sem fogok keresztbe tenni ebben az országban. Nem tudom, hogy másokkal mi a helyzet, de nekem van életem. Nem a munkámnak élek. Ha ilyen sok a munka, akkor vegyenek fel még egy embert.
A legutóbbi állásinterjúm egy munkaerőközvetítő cégnél volt. Megtalálták az önéletrajzomat az interneten. Ekkor én beszéltem velük, hogy nem keresek állást, de hajthatatlanok voltak. Elmentem a találkozóra, ahol az akkori órabérem feléért ajánlottak nekem olyan fizikai munkát, amire egy csimpánzt be lehetne tanítani banánért. Röviden: 6 színű doboz jön a szalagon, 6 különböző ládába kell tenni őket. De ők látták, hogy egyetemista vagyok és ez jó munka, mert csak napi 6 órában kell végezni és elég heti 3 alkalommal menni. Na igen, a tipikus diákmunka: „Rugalmas munkaidő, heti 36 óra munkavégzés minimum, irodai nyitvatartási időben.” Nem is tudom, hogy van még munkahelye annak a HR-esnek, aki ilyen álláshirdetést ír. Ezeken szoktunk röhögni az egyetemen két előadás között…
Visszatérve a 6 színű dobozokra, én udvariasan elmondtam, hogy ez nekem nem éri meg. Mindig udvarias vagyok, hiszen emberek vagyunk és nem állatok.
A közvetítő ezután kicsit felhúzta magát, mert fennhangon közölte, hogy ébredjek fel. Vidéken vagyok, itt nem lesz ilyen, hogy távmunka meg rugalmas munkavégzés. Örüljek, hogy van munka és egyáltalán ő felhívott engem (WTF?) . Itt a vállalkozások fényévekre vannak az újításoktól. Mondtam neki, hogy én ezt nagyon jól tudom. Éppen ezért dolgozom budapesti és győri cégekkel.
Elég szomorú. A helyi cégek vagy észbe kapnak vagy becsukják a boltot pár éven belül, mert csak a gyenge képességű munkaerő fog jelentkezni hozzájuk. Konkrétan egy multi vidéki SSC központjáról tudok személyesen, ahol már a felsővezetőkig jutott, hogy az ügyfélszolgálattal komoly problémák vannak. Ennek meg egyszerű oka van: Olyan alacsony az óradíj, hogy a diákok közül is csak a gyengébb képességűek mennek el oda dolgozni. Ők pedig kevésbé hatékonyak, fogalmazzunk így. (les**rják)
Én most csak azokról a munkákról írtam, amik nem jöttek össze. Ezek mellett én is megtaláltam azt a néhány apró tűt a szénakazalban, ahol minden normális. Az a bosszantó, hogy itthon a normális munka ritkaság. Az olyan munka, amely nem stresszes, rendesek a munkatársak, jó a fizetés és van előrelépés…nos…ritkaság. Mert ugye az alacsony fizetés önmagában még nem elég ok arra, hogy külföldre menjek. Legyünk őszinték. A cégek 99 százaléka a legalja munkákat hozza ide, a magyar cégeknél meg szörnyűek a körülmények. Én pedig azt az 1 százalékot akarom megtalálni, amiért érdemes itt karriert és jövőt építenem vagy dobbantok.
Számomra komoly dilemmát jelent, hogy menni vagy maradni. Mert szeretek itt élni.
De jelenleg ott tartok, hogy elvégzem az iskolát és dobbantok külföldre, ahogyan a csoporttársaim jelentős része is tervezi. Ennek pedig a legkisebb része az, hogy alacsony a fizetés. Pedig hiányszakmát tanulok és értek is hozzá. Hetente kapok állásajánlatot különböző cégektől. Sajnos jelentős részük nevetséges. Sokszor nem is értem, hogy mit gondolnak azok, akik egy ilyen állást meghirdetnek. Mintha az álláskereső fiatalok éhes kóborkutyák lennének akik ugranak minden lerágott, oszló húscafatra. Mintha a munkáltató tenne nekem szívességet azzal, hogy egyáltalán ad valami munkát.
Mindeközben a hanyatló nyugaton élő 20-23 éves ismerőseim köszönik szépen, jól vannak. Dolgozni kell abban az X órában normális körülmények között, nem frusztrált munkatársakkal és olyan fizetésért, amiből albérlet mellett is sikerül félretenniük. Haladnak előre.
Nincsenek nagy vágyaim. Egy 3-5 éves autó, kicsi megtakarítás, legyen pénzem minőségi ételekre és ruhákra, heti egyszer el tudjak menni étterembe, havonta vehessek egy könyvet és egy színházjegyet és a gyerekeimet tudjam taníttatni, amikor ott lesz az ideje. Esetleg eljárhassak heti kétszer az aktuális hobbimat űzni. Csupa olyan dolgok, amelyek nyugaton természetesek.
Minden tiszteletem azoké az idősebb munkavállalóké, akik több évtizede hajtják ezt a mókuskereket és elviselik, hogy sehogyan vagy csak minimálisan haladnak előre, de én felteszem a kérdést magamban amikor a jövőmre gondolok: Miért csinálnám én is ugyanezt? Mi lesz így velem 10-20 év múlva?
