Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre!
Tisztelt MT!
Közgazdászként végeztem turizmus-vendéglátás szakon. A záróvizsgát letettem, két nyelven tudok folyékonyan kommunikálni, de csak az egyikből van meg a szükséges szakmai nyelvvizsgám, ezért nincs még meg a keményfedelű diplomám. A nyelvvizsga megszerzésével kapcsolatos anomáliákról most nem akarok írni. (Két-tanítási nyelvű gimnáziumban végeztem, az egyik idegen nyelven érettségiztem, de csak akkor sikerült letennem az idegenforgalmi szakmai nyelvvizsgát, miután beiratkoztam a vizsgáztató intézmény egyik tanfolyamára. Előtte kétszer elmeszeltek.). Szóval elkezdtem interjúkra járni, dolgozni akartam és tapasztalatokat szerezni. Hát, sikerült!
A tapasztalatom az, hogy – tisztelet a kivételnek – rettentően nehéz protekció, finomabban írva ismeretség nélkül munkahelyet találni. Az interjúkon a feltett kérdésekre adott válaszaim hallatán elismerően bólogattak, sok helyen azt is mondhatnám kedvesek, biztatóak voltak, de azért érezhető volt, hogy kellene az a fránya pár éves „előélet”, azaz a tapasztalat… Néhány helyről úgy jöttem el az interjú után, hogy, na, ez most már sikerülni fog! De nem, többször az a válasz jött, hogy én lettem a „második”, nagyon sajnálják, de ha az „első” nem válik be, majd keresni fognak… Vagy túlképzett voltam, vagy hiányzott a több éves tapasztalat. De kérdem én, egy – jelen esetben – az idegenforgalom területén végzett friss diplomás honnan ismerné a szállodákban, utazási irodákban használt foglalási és egyéb rendszereket, ha előtte az életben nem látott ilyeneket és nem dolgozott bennük? Mert arra nem igazán akarja venni a fáradságot egyik cég (munkáltató) sem, hogy betanítsa őt. Rettentően el voltam keseredve és szégyelltem magam. A családom előtt, az ismerősök előtt… Már azon voltam, elmegyek kasszázni valamelyik bevásárlóközpontba (nem nézem le a munkát, csak hát nem ezért tanultam!) – amikor hosszú keresgélés után adódott a lehetőség – egy nem is szoros ismeretség útján – egy kis létszámú, 30 fős cégnél recepciós állásra. Nagyon boldog voltam! A szokásos recepciós és catering feladatok tartoztak a munkakörömbe, és ami még adódott. A cég vezetője nagyon rendes volt és igazán jó fej, de nem túl sokat tartózkodott az irodában, mert hajtotta az üzletet. Közvetlen felettesem egy kb. velem egykorú, irodavezetőnek avanzsált hölgy volt, szakközépiskolai érettségivel. (Állítólag ő is recepciósként kezdte itt 6 évvel ezelőtt.) Kezdettől fogva utált.
Csak későn jöttem rá, hogy tulajdonképpen az első pillanattól fogva azon munkálkodott, hogy kigolyózzon innen. Nekem van fellépésem, ügyelek a külsőmre, de kedves vagyok és nem nagyképű. Ő különösképpen nem adott magára, ellenben bagószagú volt, rosszindulatú és alattomos. Ahol lehetett, éreztette velem, hogy ő a főnök. „Személyi asszisztensnek” hívta magát, és az egész iroda rettegett tőle. Mint a vércse, úgy védte az igazgató melletti személyi asszisztensi/irodavezetői pozícióját, szíve szerint senkit nem engedett volna a cégvezető közelébe. Amikor IT ülés volt - és az elődöm, aki betanított, figyelmeztetett, hogy ilyenkor a szokásosnál is gondosabban kell ügyelni az aznapi ruházatra – „elfelejtett” szólni nekem róla előző nap. Ahol lehetett próbált beégetni. A másológép tálcáját naponta százszor tépte ki, hogy ellenőrizze tele van-e, mert az volt vesszőparipája, hogy annak állandóan csurig kell lennie, azaz, ha valaki 3 lapot fénymásolt, azt utána kell tölteni. Össze kellett állítania egy anyagot, vagy 200 oldalt kinyomtattatott velem és eltette. Másnap betegségre hivatkozva nem jött be, a felettese nekem adta oda, hogy a fűzőgéppel – amit én soha előtte még nem használtam - 1 perc alatt fűzzem össze, mert itt vár a futár és sürgősen vinnie kell. Mindenkinek közvetlen telefonja volt, de én is, mint recepciós és ő is fel tudta venni. Alig csörrent egyet a telefon valakinél, már le is csapott rá, felvette, majd kapcsolta, vagyis „visszakapcsolta”, ezzel is jelezve, hogy én bezzeg nem vagyok elég gyors. Mert, mint mondta, „pörögni” kell. Ennek ellenére én ¾ 8-ra jártam be, ő ½ 9-9 körül slattyogott be, azután vészes gyorsasággal feltépte az igazgatói szoba ajtaját és bekapcsolta a klímát. Majd megreggelizett, ezt követően eltűnt fél órára, órácskára, nemsokára eljött az ebédidő, azzal is elment 1 óra. Ezek után a délután már nem volt olyan hosszú, eltelt a netezéssel, vagy a főnöknek fénymásolni valóval. ¾-4 körül lelépett. Én ½ 5 után mentem még a bankba, postára, 5-1/2 6 előtt soha sem végeztem. Egyébként, amiből lehetett kihagyott, többnyire olyan csicskamunkákat bízott rám, hogy menjek le és vegyek 1 kg szaloncukrot, vásároljak be a takarítónő helyett és cipeljem fel a tisztítószereket.
Egyik kedvenc feladatom volt, amikor WC fedőt kellett vásárolnom, mert a régi eltörött. Vagy a tőlem 5 m-re lévő asztalától telefonon átszólt, hogy menjek oda a – vele szemben lévő – szekrényhez, és vigyek oda neki csomagolópapírt. Mindezekhez hozzátartozik, hogy egy dilettáns volt, semmit nem tudott egyedül megcsinálni, mindig hiányzott valami, mindig hibádzott valami a munkájában. De valahogy neki senki sem szólt…Karácsony előtt pl. az igazgató behívatott hármunkat – a marketingest, őt és engem – hogy mi a helyzet a partnereknek kiküldendő céges ajándékokkal. (A közvetlen elődöm ezt úgy konferálta fel, hogy ez az irodavezető hölgy éves „nagy projektje”, más fajsúlyosabb feladata nemigen van.) Szóval december 15-e volt, és a céges ajándékok nemhogy nem voltak megrendelve, de halvány elképzelésük sem volt (a másik kettőnek), hogy mit kellene ajándékba venni a partnereknek. Kissé kínos volt a helyzet, ezért nyomban kocsiba ültek – ők ketten, engem egy szó nélkül otthagytak – és kirobogtak az Ázsia Centerbe… Az üzleti partnerek végül teát kaptak. Igen. TEÁT. Mindezen előjelek ellenére gyanútlan voltam, mert a rám bízott munkát maximálisan elvégeztem. A próbaidőm lejártának napján lebetegedtem ezért írtam egy sms-t a munkaköri leírásomban megnevezett felettesemnek, (aki nem az említett „irodavezető” hölgy volt,) hogy, ha nem probléma, otthon maradnék 1 napot. Ő visszaírta, hogy semmi gond, pihenjek, másnap találkozunk. Később megtudtam, hogy írt egy kör-emailt a munkatársaknak, hogy aznap nem leszek, de következő nap jövök. Délután csöngettek otthon. Futár állt az ajtóban. Nagy borítékot hozott a nevemre, tértivevénnyel, még az is rá volt írva, hogy saját kezű átvételre. Átvettem, felbontottam… Ki voltam rúgva. Feltételezem, hogy kihasználva a távollétemet, a személyi asszisztens/irodavezető hölgy bement az igazgatóhoz és eláztatott. Úgy, hogy a közös felettesünk sem tudott róla még aznap reggel, hogy felmondanak nekem. És a többi kolléga sem tudott róla, akiktől a - munkaköri leírásomban megnevezett - felettesemnek (a közös felettesünknek) elvileg ki kellett volna kérnie a véleményét velem kapcsolatban. (Mert állítólag ez volt a szokás a próbaidő lejárta előtt.)
Két nap múlva bementem a papírjaimért. Döbbent arcok fogadtak. Csontra le volt pucolva az asztalom, mintha nem is léteztem volna ott előtte… A személyes holmijaim – amik korábban ott voltak az asztalon - össze-vissza be voltak hajigálva egy fiókba. Az „itiner” a fontosabb tudnivalókkal azonban, amit a közvetlen elődöm hagyott rám, amikor betanított, az persze eltűnt. Majd elfelejtettem megemlíteni, több elődöm volt. Én voltam kb. a hatodik. Volt, aki a kollégák elmondása szerint „kifejezetten szenvedett”. Ez csak néhány szösszenet volt a 3 hónapos recepciós életemből, de így is hosszúra sikeredett a beszámolóm. Még csak annyit, hogy mivel én korrekt, kulturált embernek tartom magam és nem volt módom személyesen elbúcsúzni a cégvezetőtől, írtam neki egy e-mailt, megköszönve a lehetőséget, és minden jót kívánva a továbbiakban… A válasza lényege – mert visszaírt – körülbelül ez volt: ő is nagyon sajnálja és nem érti a történteket, de ilyen esetekben a KOLLÉGÁKRA hagyatkozik….
Amennyiben jogi tanácsra, vagy segítségre van szüksége, az mhtjog@gmail.com elérhetőségen vegye fel velünk a kapcsolatot!
