Én boldog lennék, ha nem kellene (a most érvényes koncepció szerint) 62 éves koromig kínlódnom, hanem olyan szerencsés lennék, hogy előbb nyugdíjba mehetek!!!

 

1956-ban születtem. 50 éves elmúltam, mikor felsőfokú OKJ-s TB-s szakmai végzettséget szereztem. Ennek köszönhetően, eddig még - iszonyatosan sok erőfeszítéssel, évek óta tartó állandó, folyamatos kereséssel - mindig sikerült munkát találnom, de egyre rosszabb és rosszabb helyeken, hatalmaskodó főnökök, rosszindulatú munkatársak között, egyre kevesebb pénzért, egyre rövidebb ideig.

 

Ráadásul, ha behívnak egy interjúra, az az első kérdése a huszonéves HR-esnek, hogy az utóbbi időben miért váltottam ilyen sokszor, mikor régebben 8-10 évet dolgoztam egy helyen… Erre mit lehet mondani? Az előző munkáltatókat nem szabad szidni, a koromra nem hivatkozhatok, ezekkel csak az egyébként is csekély esélyeimet nulláznám le azonnal.

 

Ha felvesznek is valahova, csak azért, mert épp nem találnak más bolondot, aki rögtön tud/hajlandó ugrani, hogy rendszeresen 10-12 órát dolgozzon. Van, ahol kevés a gyakorlatom. Van, ahol kevés a nyelvtudásom, (amire egyáltalán nincs is szükség a munkámhoz). Van, ahol túl lassú vagyok, van, ahol túl okos (mert tudom, milyen törvényeket kellene betartani). Van, ahol nem tudnék beilleszkedni a középfokú végzettséggel (sem) rendelkező munkatársak közé, van, ahol túl nyomulós vagyok.

 

Van, ahol nem vagyok elég rugalmas (szervilis). Ergo: ha felvettek is, én vagyok, akit a leghamarabb elküldenek/nem tartanak meg a próbaidő leteltével.

 

Vagyis kb. ha van rajtam sapka, ha nincs, mindenképp én szívok, Szóval, hadd ne sajnáljam már, akinek nem a munkanélküliség rémével kell küzdeni nap-mint nap, hanem már van egy biztos jövedelme, és mellette még dolgozhat is... és az a legnagyobb problémája, hogy nem kapott jubileumi jutalmat, amiről az emberek túlnyomó többsége azt sem tudja, hogy olyan létezik!

 

Egy 52 éves nő, aki egyedül neveli/iskoláztatja a legkisebb gyermekét