Mi kell még, hogy emberszámba vegyenek?

Régóta tudjuk, a kapcsolati tőke (protekció) legtöbbször többet nyom a latba, mint a tapasztalat, vagy szakmai felkészültség, ettől függetlenül nem könnyű belenyugodni. Joggal merül fel az olvasónk által feltett kérdés; " mi kell még, hogy minket, álláskeresőket egyszer már végre emberszámba vegyenek, ne pedig fertőző kórban szenvedő különleges élőlényként kezeljenek?"
 
Sziasztok!
 
Arról szeretnék írni Nektek, milyen az, amikor már az interjú előtt ordít a valóság: ide most protekcióst fognak felvenni. Az eset nemrégiben történt, és bár bosszantó, én csakazértis elhatároztam, hogy nem akarok ki - viszont ide muszáj most megírnom.

Nemrégiben egy egészségügyi intézmény részmunkaidős adminisztrátor-recepcióst keresett. Mivel néhány hónapja adminisztratív területeken keresek állást, ide is beadtam, főleg mert egészségügyi adminisztrációban is van már tapasztalatom. Pár nap múlva fel is hívtak, adtak egy időpontot felvételi elbeszélgetésre. Amikor odaértem, öt hölgy még várakozott, őket szintén erre az időpontra hívták. Beszélgettünk, kiderült, hogy szinte mindannyiunknak van már tapasztalata ilyen téren, úgy tűnt, az esélyek hasonlóak.

Azután kiderültek még dolgok. Első: az egyik - egyébként aranyos, csak elég elkeseredett hölgy - közölte, hogy neki ott dolgozik az unokatestvére, ő ajánlotta ezt az állást, s bár gépelni soha nem is tanult, de bízik benne, hogy jók az esélyei (na, igen..). A hat ember közül bement az első interjúra. Vártuk, vártuk, nem jött, bennvolt talán 45-50 percet is. Utána sem mondott semmit, elviharzott.

Bement a második ember. A többiek közölték, hogy ők is szeretnének minél hamarabb bemenni, én nem akartam konfliktust, így mindenkire ráhagytam. Úgy gondoltam, nem baj, ha utolsó vagyok, még az is lehet, hogy előnyös lesz, mert addigra már van összehasonlítási alap. Kijött a második ember, közölte, hogy ő már az interjún megmondta: neki ez nem fog menni, nem ért annyira a géphez. Nekünk meg megsúgta: egyébként is feketén dolgozik, csak azért akar eljönni, hogy bejelentett munkahelye legyen végre.

Bement aztán a protekciós hölgybarátunk is. Nos, ő viszonylag hamar kijött, de mivel gépelni nem tudott, ő kapott (és csak ő!) egy próbafeladatot. Két sort kellett legépelnie, kb. tíz percig tartott (mert ezt mi is láttuk közben). Magamban elszörnyedtem, gondoltam, hát csak nem fogja ő kapni meg az állást, annyira nagy úr mégsem lehet a protekció (?!) Miután aztán az összes hölgy volt interjún, végül én következtem. Legalábbis én úgy hittem, bemegyek, benn leszek fél órát, vagy akármennyit, úgy, mint a többiek. Tudtam, hogy ez az állás nem elégítene ki szakmailag, de átmenetileg teljesen megfelelt volna, legfeljebb nyugdíjig nem maradtam volna (ha sikerül).

Bementem hát, két ember interjúztatott, de inkább csak én beszéltem magamról, arcukra teljes érdektelenség és közöny ült ki. Próbáltam beszélni szakmai múltról, feladatokról, úgy tettem, mintha nem venném észre az unott arcokat, hiszen ez egy interjú. Egy kérdése volt a mélyen tisztelt igazgató úrnak (de az is személyiségi jogokat sértő): beszéljek a privát szférámról, családi állapotomról, kivel élek, gyerek van-e, ilyenek. Tudtam, hogy nem lennék köteles válaszolni, de úgy tettem, mintha ez a kérdés még beleférne, mert tudtam: olyat úgysem árulok el, amit nem akarok. Párommal élek, nincs még gyerek, nem is tervezünk...Erre kikerekedtek a szemek, hogy az meg hogy lehet? Nem akartam mondani, hogy minek haljon éhen szegény egyből születése után, így diplomatikus, rövid választ adtam.

A lelki egyensúlyomból nem zökkentettek ki, viszont több érdemi kérdés nem hangzott el, így én kérdeztem, amire még kíváncsi voltam. Válaszoltak is, de az az érzésem volt, hogy már mennének (és hogy bár már én is mennék - gondolják). Elköszöntünk, közölték, hogy három embert visszahívnak a hatból második körre. Gondoltam, ebbe még benne lehetek, miután egy vagy két hölgy már az interjún megmondta, hogy őt ez mégsem érdekli. Így kb. négyből kellett volna három embert behívniuk. A mai napon azonban felhívtak, s közölték, hogy nem engem választottak. 

Itt vált gyanússá, hogy egyáltalán: behívtak még három embert, s ha igen, akkor is: ugyan, minek? A protekció valószínűleg most is mindent legyőzött. De még ez nem is lenne olyan nagy baj. Csak egyszerűen némelyeknek (mint nekem) esélyük sincs megmutatni egy kicsit abból, hogy mit tudnak, mert senki nem kíváncsi rá. Miért nem lehetett adni valami próbafeladatot? Azt hiszem, ez mindent elárult....
 
Csak azt nem tudom, hogy még hány ilyen lesz. Az egészben engem az dühít, hogy még a látszatra sem adnak, hogy egyenlő esélyt adtak a jelentkezőknek, és ez így, ebben a formában nagyon-nagyon gusztustalan.
 
Nem nagy durranás ez a történet, azt tudom, csak nem értem, mi kell még, hogy minket, álláskeresőket egyszer már végre emberszámba vegyenek, ne pedig fertőző kórban szenvedő különleges élőlényként kezeljenek?

M. A.
 

Továbbra is várjuk a leveleket a munkahelyiterror@gmail.com címre! Az érdekesebb kommentekből is szemezgetünk. A levelek semmiféle cenzúrán, vagy kontrollon nem esnek át, a helyesírási hibákat sem javítjuk, ezért tessék odafigyelni

Munkajoggal kapcsolatos kérdéseket a munkahelyiterrorjog@gmail.com címre várja Erynnis.

Mindenkit arra szeretnénk buzdítani, hogy bátran írja le a cég (vállalat, stb.) nevét, ahol visszaélésekkel, diszkriminációval, és egyéb jellegű munkahelyi terrorral találkozik !!! Természetesen nem kötelező, de nagyon örülnénk neki.