Kedves Despota!

A minap olvastam itt egy 2009-ből származó történetet, amit az elmesélője négy évvel később osztott meg a közzel.

Ez bátorított arra, hogy megírjam az én történetem, amely ugyan immár hat évvel ezelőtti – szintén 2009-ből –, de unom már, hogy a részletek felől – ami enyhén szólva más színben tűntetné fel a történetet – senki sem érdeklődik, ehelyett megelégszenek felületes innen-onnan összekapkodott pletyka szintű információkkal, kész véleményekkel esélyt sem adva nekem arra, hogy megvédjem magam, és valaha is tisztára mossam a nevem.

Kb. 18 éves koromra rájöttem ilyen-olyan családi történéseket szemlélve, hogy mindenki jobban jár, ha én egyedül megyek az életben, és nem adom tovább ezt a nyomort. Persze, az ember még reménykedik, de aztán egyre határozottabban rájön, hogy jó volt a megállapítás.

Nem reklámoztam a döntésem és a miérteket sem, úgy gondoltam, jogomban áll eldönteni, hogy az életemmel kapcsolatban kivel mit osztok meg.

Ezt nehéz lett volna elmagyarázni az első munkahelyemen: az „egyik legnagyobb bank” telefonos ügyfélszolgálatán. Egy szexuálisan meglehetősen hiperaktív munkahely, „helyi” kapcsolatok jönnek létre, mennek szét, megállás nélkül kóstolgatják egymást a kollégák-kolléganők.

2005 tavaszán kezdtem. Nem minden kolléga/nő fogadott el. Volt egy csoport, akik azon témáztak, hogy szívesen „lepörgőrúgnák” a fejem – csak így, barátságosan.

Az elején sokat kérdeztem. Nagyon frusztrált, hogy még nem vagyok túl az államvizsgán, amit egy félévvel elhalasztottam a munka miatt. Nagyon féltem tőle, leblokkolt, és így finoman szólva nem voltam sztárügyintéző.

Minden probléma és unszimpátia ellenére véglegesítettek.

Egy idő után feltűnt, hogy azok az emberek támadnak, akik az osztályvezető helyettessel jóban vannak. Ő a kicsi Hitler (a kisebbségi komplexusos, aki kapott egy kis hatalmat, és elfelejtette, hogy hol tart). Nyalogassunk neki erotikusan fákat a csapatépítő tréningen, és pluszpont jár akkor, ha lekerül a melltartó (érdekes módon, a többi főnök tudott kreatív, érdekes feladatokat kitalálni). Pornóoldalakat nézegetett műszakvezetés közben. Volt olyan is, hogy a banki rendszereket használta föl, hogy a kollégák magánéletében nyomozgasson. Egyszer úgy tudtam meg a hibámat, hogy egy másik ügyintézőnek újságolta úgy, hogy zengett tőle a fél call center. Egy évig tartott eljutnia odáig, hogy visszaköszönjön, ha ráköszöntem a folyosón.

Itt jegyezném meg ­– visszacsatolva a mostanában megjelent gólyatáboros történetekre –, hogy a srác az egyik, a cikkekben idézett gazdasági felsőoktatási intézményben végzett és szocializálódott. Hát, ilyen főnököket nevel ki egy-két egyetem/főiskola – tisztelet a kivételnek.

Miután letettem az államvizsgát, megtáltosodtam. A végén már az is előfordult, hogy a legjobb számokat hoztam. Ekkor békült ki egy ideig velem.

Eleinte azt leste mindenki, hogy melyik kollégára akarok rárepülni. Nem tudtam kétszer egymás után kolléga mellé ülni anélkül, hogy ne magyaráztak volna azonnal bele olyasmit, amiről szó sem volt.

Két éve dolgoztam ott, amikor egy tréning után azzal állt elém egy kolleganő, hogy a pletykák szerint leszbikusnak tartanak és jobb, ha én is tudok erről. Hogy áttértem a lányokra, aztán visszatértem a fiúkra. Jó tudni, mondom. (Amúgy senki ne kérdezze ennek a feltételezésnek a logikáját. Én sem értem.)

Van okom azt feltételezni, hogy a kavarásban élen járt egy olyan kolléganő, aki később főnök lett, és kicsinált. A „pörgőrúgós” társaság oszlopos tagja, egy olyan „mindenről tudni vélek mindent, a háttérből mindig csendben kavarok és másokkal végeztetem a piszkos munkát” típusú. Nevezzük mondjuk „S”-nek.

A pletyka elterjedése után volt, aki ugyanúgy kezelt, mint azelőtt. Egyesek nem voltak hajlandók köszönni. Két srác odareppent hozzám barátkozni. Melegek voltak. Célozgattak: mit keresel az interneten? Pucér néniket? (Persze. Csak azt.)

Volt egy új kolléganő, aki jóban volt „S”-el (legyen a neve mondjuk „Z”). Ő beszólogatott.

Egyszer például szemben ült velem, mögötte meg az egyik főnök, akit én nem láttam „Z”-től, de kérdezni akartam valamit tőle, hát kihajoltam – egyértelműen elnézve „Z” mellett –, hogy megnézzem, tényleg ott van-e. Erre „Z” megjegyezte: „Biztos tetszem neki.”, és összemosolyogtak a barátnőjével (aki később főnök lett).

Máskor kért egy tollat. Nyújtottam a tollat, úgy, hogy csak a toll legvégét fogtam, sok helyet hagyva az ő kezének. Ő elvette a tollat, és az utolsó pillanatban kivágta a kisujját és megérintette a kezem – mintha csak véletlenül történt volna, köpni-nyelni nem tudtam.. (Véletlennek tűnő, egyértelműen szexuális tartalmú érintés, jobb helyeken szexuális zaklatásnak minősül – de a megjegyzései is azok voltak. Büszkén elmondhatja magáról, hogy a VALÓSÁGBAN elsőként zaklatott nőként nőt szexuálisan az „egyik legnagyobb bank” call centerében.)

Én nem tudom az ilyeneket kezelni, leblokkolok ekkora féregség láttán. Úgy gondolom, ép eszű ember ilyet nem művel.

Ráadásul, jó eséllyel a főnök, „S” bíztatására volt ilyen bátor. És csinálj szexuális zaklatási ügyet úgy, hogy tudod, hogy a főnököd bíztatja a Zaklatódat, ergo levédi a hátsóját. Ha tudsz…

Természetesen, amikor végre sikerült bepasiznia, szabályosan kiplakátolta a munkahelyen, hogy mikor fogja először megcsináltatni magát a sráccal. – Mintha a kollégákra tartozna a magánélete.

Azért előfordult, hogy „S” „kiállt az árnyékból”. Rá főnökként azt tartozott volna, hogy hogyan végzem a munkámat. Négy éve dolgoztam ott, úgy érzem, bizonyítottam szakmailag, és megkaptam azt a bizalmat is, hogy az admin team tagja legyek. Ettől függetlenül egyszer a képembe tolta azt a négy évvel korábbi hibámat, amit az első napon követtem el, amikor ügyféllel beszélgettem – ügyfélnévvel együtt. (Mert ő nem gonosz.)

„Z” később más fronton támadott. Kiállt a plénum elé minősíteni a munkámat. Mondanom sem kell, olyan dolgokba kötött bele, amikben ő is hibázott, vagy amikről senki nem tehetett, hiszen a válság miatt megszaporodó reklamációk többszörösére nehezítették a munkánkat.

Rohangált be a főnökökhöz óvodás módjára árulkodni, meg főnöki hangvételű köremaileket írt arról, hogy hogyan kell az adminon dolgozni. A team ki volt akadva: ezek szerint csak ő dolgozik itt? (Ja, és ez a becsületsértés kategória – megint csak jobb helyeken.)

Én csak megkérdeztem a főnököket, hogy meg vannak-e elégedve az adminos munkámmal, azt mondták, semmi baj nincs vele.

Azt mondjuk nem értem, hogy miért nem jutott eszükbe rászólni a kolléganőre, hogy ő itt nem szakmai felettes, és vegyen vissza. Ezzel szemben volt rá példa, hogy ha úgy érezték, sérül a főnöki tekintélyük, kb. letépték az ügyintéző fejét.

Mindeközben próbáltam állást váltani. Az egyiket biztosan – de lehet, hogy többet is – megfúrták a főnökök. Többnyire lehetett tudni, hogy mikor kiről van szó, és kb mi a téma. Láttam, amint a főnököm letette a mobilját, és engem nézve röhögött a többi főnökkel. „Na, most szállt el a fiókos állás” – mondom.

És nem csak „Z” volt, aki ilyeneket csinált. Volt egy kolléga (legyen „P”). Ő amikor megtetszett neki egy kolléganő, mindig engem talált meg. Kivétel nélkül, engem kezdett el buzizni, de csak és kizárólag akkor, amikor valamelyik kolléganőt meg akarta környékezni. Ő csak egy állítólagos leszbikushoz képest érezte magát heteroszexuális férfinak.

Egyszer beültették mellém az egyik újonc csajt tanulni. Nyitott ember volt, Dániában élt egy ideig. Jól elbeszélgettünk vicces dán akcentusról és egyéb nemzetközi dolgokról lévén, hogy hozzám is közel áll a kozmopolitizmus.

Ez a csaj megtetszett „P”-nek, aki akkor épp szemben ült velünk, mellette az a kolléganő, aki korábban tanúja volt „Z” „Biztos tetszem neki” megjegyzésének, őmellette meg még egy kolléga. Egyszer csak azt látom, hogy tesz egy megjegyzést rám „P”, és mind a hárman mosolyogva, és bólogatva néznek engem…

Később „P” járt a csajjal, bár nem sokáig, mert a csaj kirúgta.

Az egyik barátnőm időközben Pestre került. Össze-vissza dolgoztunk, kb félévente egyszer találkoztunk egy kávéra. Ő látta, mennyire bezárkóztam a fővárosban, és próbált kirángatni. Elhívott hozzájuk egy munkásszállóba, főzni, meg bulizni. Egyszer a Zöld Pardonba mentünk koncertre, velünk jött az unokatestvérem és a barátjával. Koncert után az unokatestvéremék leléptek, mi meg még ott maradtunk egy kicsit beszélgetni.

Később tudtam meg, hogy „P” is ott volt, látott minket együtt, és a fülem hallatára beszélték ki a kollégákkal, hogy a társaságomban látott lány valószínűleg a partnerem volt..

A végén már csak egy meleg kollégával beszélgettem, mert ő volt az egyetlen, aki biztosan nem akart tőlem semmit szexuálisan, és nem vette szexuális közeledésnek, hogy embernek nézem.

A nagy kiborulásom (erről később részletesen) után ezzel is támadtak: jöttek a „kedves” kérdések, hogy mikor jön a gyerek, meg Buziné Meleg és Melegné Buzi vezetéknevű ügyfeleket keresgéltek a kollégák a banki rendszerekben.

Próbáltam állást váltani. Technikai okok miatt – munkáltatói kölcsönnek hívják – csak a bank kötelékeiben keresgéltem. Hiába.

Az sem tett túlságosan jót, hogy az első két évben hárman béreltünk egy lakást, többek között az egyik kolléganőmmel. A Lakótársam/kolléganőm (legyen „L”) „S” egyik nagy barátnője volt a call centerben. Amikor két év után a lakótársak eljutottunk oda, hogy saját lakást vegyünk, a szétköltözéskor „L” úgy viselkedett, mintha én lennék a világ legnagyobb ellensége, pl. megzsarolt. Én ilyen viselkedésre tudomásom szerint nem adtam okot. – Azóta ismét jó a viszony, már amennyire lehet úgy, hogy kb. 3 évente beszélünk két mondatot –.

Nem volt kérdés, hogy ki súgott neki. Talált egy újabb lehetőséget, hogy közellenségnek állítson be a kedves főnökasszony..

Persze, követtem el néhány szakmai hibát.  2008 első félévében nagyon elrontottam az értékesítést.  Nagyon.

A történethez hozzátartozik, hogy abban a félévben egy olyan értékesítési rendszert dolgozott ki a bank, amely a 100%-on felüli teljesítményt nem díjazta. Vajon megengedhet ilyet egy értékesítés-orientált szervezet magának az értékesítés-orientált a 21. században? Ezt az értelmetlen döntést egyszerűen nem vette be az agyam, kidobta – a feladattal együtt. Így aztán minimális elvárást sem sikerült teljesíteni.

Szóval, kihúztam a gyufát. Vártam, mi lesz a vége gondolván: „Ha oda nem engedtek, ahova menni szeretnék, akkor zárjátok már rövidre a történetet. Gerinces lényekhez méltóan vállaljátok be, és rúgjatok ki végre. Itt a nagy lehetőség, amire olyan régen vártok már és meglett rá az elfogadható szakmai indok is.”

(Egyszer még az ott töltött időm elején az egyik főnököm a fülem hallatára magyarázta valakinek, hogy az elbocsátásra alkalmas körülményt kiprovokálandó sok igazságtalanságot lehet elkövetni egy alkalmazottal. Aztán zavartan rám nézett… )

Megúsztam egy ejnye-bejnyével. Vicces, hogy a lehetőség kínálta magát, mégsem éltek vele. Az eset a kollégák nemtetszését is kiváltotta, amit tökéletesen megértek.

Főleg „Z” szólogatott be. Ki más tehette volna, ha nem a főnök leglelkesebb kutyája? Szerintem azóta sem érti, hogy amikor lehetőség volt rá miért nem őt választották főnöknek a call centerben. Még a „sok igazságtalanságot” bevállaló főnököknek is vállalhatatlan volt, amit csinált. Szívesebben választották a jobb besúgónak bizonyuló barátnőjét, őt magát meg eldugták egy adminisztrációs háttérosztályon.

A főnökök a „sok igazságtalanságot” elkövették, és innentől kezdve a főnökség két részre szakadt. Az egyik csoport túlkompenzált és akkor is előnyt adott nekem, amikor nem feltétlenül kellett volna, a másik meg visszaélt a lehetőséggel, tudniillik amikor látta, hogy a szemétségnek nincs hatása, és orrba se veri őket érte senki, tettek rá még egy lapáttal. Vicces volt ez a kettősség.

A nagy kiborulásomat követő időszakban történt meg, hogy az osztályvezető helyettes egy mondatfoszlánya ütötte meg a fülemet – amit engem nézve mondott –, amely így hangzott: „…hogy végre megszabaduljon tőle a call center.

Egyébként nagy szégyen, hogy valaki több éves vezetői tapasztalattal a háta mögött nem tudja, hogy mennyi kárt okoz a mobbing a cégnek.

Tudtommal több szakmai gond nem volt velem. Ha volt, azt csak velem felejtették el közölni. 

És a végjáték.

Már előre borsózott a hátam a 2008 karácsonya előtti céges vacsorától.

„Z” tenyérbe mászóan viselkedett az asztalnál. Kiselőadást tartott arról, hogy ő mennyire ért a hosszú távú párkapcsolatok pszichológiájához. A kellemetlen az volt, hogy ezt egy csomó hosszú távú kapcsolattal rendelkező kolléganő – többek között a 7-8 éves kapcsolat alatt megcsalt barátnője - füle hallatára tette, míg ő maga épp féléves kapcsolatban volt. Éljen a tapintat!

A vacsorán mellettem ült egy kolléganő (a későbbi „áldozatom”, legyen mondjuk „Á”), aki megunta a műsort szintén érintett lévén a kérdésben. Nem tartoztam a kedvencei közé, de inkább velem kezdett el beszélgetni kínjában, mint hogy hallgassa.

A vacsora után a hazafele úton az elválásig beszélgettünk.

Innentől kezdve egyre kedvesebb volt. Jólesett ez a pozitívum, de ugyanakkor nem nagyon tudtam hova tenni, ugyanis indokolatlan negatívból átcsapott szélsőséges pozitívvá. Az iwiwen újévi jókívánságot küldött, meg egyéb figyelmességek (Én csak a hozzám nagyon közel állóknak szoktam küldeni.)  

Ilyen hirtelen váltásnál az ember mindig gyanakodó lesz.

2009 februárjában volt egy ottalvós két napos tréning, ahol „Á” megkért, hogy legyek a szobatársa.

Panaszkezelési tréning volt, ami nagyon érdekelt, jó volt az előadó, meg úgy éreztem ad is valamit, és van is mire építkeznie nálam. A főnökök visszajelzése alapján ez később beigazolódott.

A tréning után bowlingoztunk. Pontosabban a srácok játszottak, mi meg néztük őket. „Á”, aki egy fejjel magasabb, mint én, a jobb oldalamon állt.

Ácsorgás közben nézelődtem. Jobbra fordulva, „Á” háta mögött elnézve, a terem végében megláttam a recepcióst. Korábban furcsán viselkedett, ezért meg akartam bizonyosodni arról, hogy itt valami tényleg nem stimmel-e. A srác ide-oda járkálva felszolgált, én meg a tekintetemmel követtem őt.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy engem néznek és röhögnek a bowlingozó srácok.

Odaléptem egy közelben álló kollégához, aki szintén csak figyelte a játékot, gondoltam, válthatunk egy-két szót. Erre a bowlingozók közül kivált egy srác, odajött hozzánk és a játékosok körébe hívta kollégát. A srác visszautasította a meghívást, de egy-két lépést eltávolodott tőlem.

Rövid várakozás után fáradtságra hivatkozva visszatértem a szobába.

Másnap a kollégák folyamatosan célozgattak arra, hogy mi lenne ha itt lenne a nagyszájú kolléga, akinek életcélja az, hogy „leheletfinoman porig alázza az ügyfeleket”. Hogy mennyire szétszedne engem verbálisan! stb.. Gusztustalanul viselkedtek.

Alig vártam, hogy hazaérjek. Otthon egy teljes napig zokogtam, amiért nem képesek békén hagyni.

Akkor esett le, hogy a tréningen valószínű azon nevettek a kollégák, hogy biztos „Á” mellét nézem.

Kegyetlenül kiborultam.

Legközelebb, amikor dolgozni mentem, és „Á” is dolgozott, szerettem volna tisztázni vele, hogy szó sincs ilyesmiről, és hogy egy sajnálatosan félreérthető helyzet volt, amit szándékosan magyaráztak félre.

Elmondtam neki, hogy van egy rólam szóló pletyka, mely szerint meleg vagyok és kétségbeesetten győzködtem, hogy én férfipárti vagyok.

Ekkor másfél éve zaklattak már. Eleinte még legyintettem, hogy „bolond lyukból bolond szél fúj”, de ha valakinek mindig ugyanoda döfnek – sokszor hihetetlenül aljasul –, egy idő után betelik a pohár. Ezután vagy védekező pozícióba helyezkedik, vagy menekülőre fogja, vagy összeroppan. Mivel engem védekezésre nem tanítottak meg – és előbb blokkolok le egy ilyen aljasság láttán –, kötelesség elől meg nem futok el, ezért az utóbbit választottam.

Az összeroppanásom következménye volt, hogy meglehetősen zavarodottan és gátlásosan tudtam ekkor is, és az elkövetkezőkben is erről a témáról bárkivel is beszélni.

Az is megtörtént, hogy az egyik főnököm (legyen „X”), ajtó mögé bújt és onnan hallgatta ki, az „Á”-val való beszélgetésemet (amely beszélgetés a fentebb említett okból kifolyólag valószínűleg hagyhatott kívánni valót maga után). Ebből következtettem arra, hogy a kollégák rendesen telebeszélték hülyeségeikkel a többiek – többek között „Á” – fejét.

Amikor „S” megtudta, hogy beszéltem „Á”-val, „S” hihetetlen sebességgel állt „Á” mögé, látszólag azért, hogy megvédje őt gyakorlatilag azért, hogy elvégeztesse vele a piszkos munkát, miközben ő maga nem látszik (mert ő nem Sunyi, és nem aljas). Az előzményeket természetesen elfelejtette az „Á”-val közölni, így még hitelesebb volt az „ártatlan áldozat” című szerepben nyújtott alakítás.

A történet vége az, hogy én állítólagosan szerelmet vallottam „Á”-nak. Olyasmit állítottak, ami nem történt meg. Szándékukban állt feljelenteni szexuális zaklatásért.

Csak egyetlen főnök jegyezte meg (a kb. tízből), hogy azért jó lenne tudni, hogy pontosan mi is hangzott el…

Vártam, hogy mi fog történni. A vezérigazgatói utasítás szerint zaklatási ügyben az a tisztességes eljárás, hogy a közvetlen felettes első körben kikérdezi a zaklatót a történtekről.

Ennek ellenére mintegy tíz felettesem közül egy sem tett eleget a szabályzatban leírt kötelezettségének. Szerintem ők azóta sem tudják, hogy ez a szabály egyáltalán létezik.

Nem lévén más megoldás, a jogaim védelme érdekében az én verziómat nekem kellett „X”-szel közölni.

Elmondtam, hogy tudomásom van a rólam keringő feltételezésről, és hogy szerettem volna tisztázni „Á”-val ezt a félreértést, amelyet a kollégák generáltak.

„X” tagadta a pletyka létezését, bár megjegyzem, ő volt az egyik legtájékozottabb ilyen jellegű hírekben. (Azóta egyébként rengetegen hazudtak a szemembe a kérdést illetően.)

Emlékeztettem „X”-et, hogy az ajtó mögül fültanúja lehetett az „Á”-val való párbeszédemnek, amit, persze, letagadott.

A végén rákérdezett, a szexuális beállítottságomra.

Itt vált a beszélgetés teljesen reménytelenné. Rájöttem, hogy teljesen mindegy, mit mondok.

Azt válaszoltam, nem tudom. Ha azt mondom, hogy hetero vagyok, akkor is  belemagyarázták volna a saját verziójukat – mint ahogy azt már többször is megtették azóta. Nem pasiztam végig a call centert a kézzelfogható bizonyíték érdekében, ők viszont a nőimet nem tudják felsorakoztatni, de ez az apróság senkit nem érdekel.

Így lett a válasz végül súlytalan.

Zárójelben megjegyezném, hogy:

A főnököknek nincs köze senki magánéletéhez. Sem az enyémhez, sem a többi kollégáéhoz, de se neki sem a többi főnöknek. Ezért ezt a kérdést fel sem tehette volna. A kérdést nekem szegezte, viszont hosszú percek alatt sem sikerült elmondanom neki, hogy teljesen alaptalanul, folyamatosan zaklatnak. És arra sem kérdezett rá, hogy miből gondolom, hogy ilyeneket feltételeznek rólam. Gyanítom, hogy nem volt szüksége ezekre a kérdésekre, hiszen tudhatta, hogy jócskán volt itt „előzmény”.

Ráadásul egy olyan beállítottságú társadalomban élünk, ahol minden szingli – legyen az férfi vagy nő – homoszexuálisnak számít.

A beszélgetésünk következtében a főnökök többsége leszállt a témáról. Többnyire azok, akik kevésbé voltak sárosak az ügyben.

Az osztályvezető helyettes és „S” viszont nem.

Még maradtam pár hónapig. Többek között a válság is kötötte a kezemet. Hiába mondtam bárkinek (pl. otthon), hogy bajban vagyok, és hogy jogi segítségre van szükségem, senki nem segített, senki nem adott használható ötletet.

Az Egyenlő Bánásmód Hatóság létezéséről egy év múlva értesültem. Az ember nem tartja számon, amiről nem feltételezi, hogy valaha is szüksége lehet rá.

Akinek kötelessége lett volna eljárni az ügyben – merthogy, ugye, itt elhangzott egy vád – az semmit nem tett. Vártam, hogy mi lesz a sorsom. Akármi lesz – mondom –, állok elébe, de semmi nem történt. Sem megbeszélés, sem szembesítés, semmi.

„Á”-nak kellett volna följelentést tenni, de csak addig jutott el, hogy a „barátaival” zaklattatott, később pedig – tudtommal – utánam telefonált az új munkahelyemre, hogy lejárasson. (Ki is a zaklató?)

Az osztályvezető helyettes és „S” kavart tovább, kínosan ügyelve arra, hogy továbbra is elkerüljék a korrekt eljárást. Nehogy véletlenül meg kelljen kérdezni a vádlottat, nehogy véletlenül szembesülniük kelljen a saját gazemberségükkel.

Intézkedtek, szervezkedtek, és a végén diadalittas vigyorral a képükön jöttek ki az osztályvezetőtől: Megvan a tökéletes megoldása a tönkretételemnek:

Tudomásom szerint internetes szennyoldalon tették közzé a saját verziójukat, mely szerint én lennék „a kolléganőit szexuálisan zaklató leszbikus”. (Zaklatásra való felbujtás, önbíráskodás, becsületsértés, rágalmazás?)

Amúgy, azt sem igazán értem, hogy miért a főnökök akartak első körben följelenteni, mikor nem ők voltak a sértettek? És tudtommal senki nem fogott fegyvert „Á” fejéhez, és senki nem itatta le és győzködte, hogy ne jelentsen föl. Azok a főnökök, akik rajta maradtak az ügyön szintén nem azzal voltak elfoglalva, hogy bíztassák „Á”-t feljelentés megtételére. „Majd ők megoldják okosba’!”

A pontot az i-re a „Z” beszólogatásai tették.

Végül annyira tönkrementem, hogy anya hazarendelt táppénzre.

Három hónapig itthon voltam. Jártam „beszélgetős orvoshoz”. Amikor közöltem vele, hogy mit gondoltak rólam, végignézett. Látszott rajta, hogy keresi a jeleket szakavatott szemével – nem 1-2 meleg páciense volt már –, aztán közölte, hogy szerinte nem vagyok leszbikus. Remek. Miről beszéltem eddig? Amúgy egy kollégája később konkrétan kiröhögött még a feltételezésre is.

Ja, és neki sikerült először kimondanom, hogy szexuálisan zaklatott a kolléganőm, „Z”. Két év után. Mert akit zaklatnak, az nyilvánvalóan dicsekszik vele…

Végül a válság okozta elbocsátási hullámot kihasználva csoportossal elbocsátottak táppénz alatt, munkajogilag tisztán, a legnagyobb megkönnyebbülésemre.  – De ezzel a zaklatásoknak természetesen nem lett vége.

A történethez még hozzátartozik az, hogy az ország egy, a másik „egyik legnagyobb” bankjában milyen fantasztikus emberek dolgoznak.

Hogy hogyan nyomozgatott ott is a főnököm a magánéletemben, hogyan telefonált az előző munkahelyemre, hogy megkérdezze a szexuális beállítottságomat. (Természetesen azt a választ kapta, hogy SZERINTÜK leszbikus lennék. Persze, mi mást mondhattak volna azok után, amiket megengedtek magunknak velem szemben?)

Hogyan asszisztált ahhoz, amikor a kolléganők csordában zaklattak félinformációk alapján, miközben két ököllel verték az asztalt, és véres szájjal üvöltözték, hogy én tartsam be azt az etikai kódexet, amit már réges-régen ők maguk tapostak sáros lábbal. Mert hogy mindkét bank etikai kódexébe bele vagyon írva, hogy „a zaklatás minden formáját elutasítja a bank”. Amíg ott dolgoztam, én voltam az, akit folyamatosan zaklattak. Na, ennyit a banki etikáról.

Mondanom sem kell, amikor a főosztályvezető zaklatta a kolléganőket, mindenki lapított, mint az a bizonyos a fűben.

Mint ahogy az előző bankban sem lett zaklatási ügy a fanyalogatós feladatból (és még ki tudja miből), vagy nem lett adatvédelmi ügy a banki rendszerek magánéletben nyomozgatásra való felhasználásából. Ja, és nem lett etikai és bankbiztonsági ügy abból, amikor az egyik kolléganőm felfedezte, hogy a főnök megnézte a bankszámláját.

És mi az eredmény? Néhány hónap aktív pszichoterápia (több évnyi kevésbé aktív), és erős bizalmatlanság az emberekkel szemben, még így hat év után is. Még annak is vért kell izzadnia a bizalmamért, aki végképp bizalomra méltó.

Ja, és köszönöm szépen, továbbra is egyedül mennék. Ez a történet is igazolja számomra a családommal kapcsolatos megállapításaimat. És nem tartom álszentségnek, sem kétszínűségnek, hogy nem kötök emberek/kollégák/főnökök orrára az életemből olyan dolgokat, amikhez a legkevésbé sincs közük. Ha meg a főnök nem tudja, hogy mi tartozik rá a beosztottai életéből, az álljon föl a székéből, és menjen utcaseprőnek. Mindenki jobban jár.

És igen, a bankrendszerbe minden szemetet összefúj a szél (mint ahogy az elején említett cikk kommentjeiben is olvasható).

És már csak két kérdésem lenne:

-          mióta számít erősnek az, aki belerúg a gyengébbe, vagy a földön fekvőbe?

-          mikor lett ez a csodálatos, végtelenül toleráns magyar nép ilyen hihetetlenül kirekesztő és hihetetlenül aljas?

Kérem, hogy tegyék közzé a történetet a blogon, hogy az egyszer végre a „vádlott” szemszögéből is megismerhető legyen.

Köszönöm