Önnek is van egy története? Írjon nekünk a munkahelyiterror@gmail.com címre
Kedves Munkahelyi Terror!
Az alábbiakban az édesapám történetét szeretném megírni, próbálok rövid és tényszerű lenni, bár nem egyszerű a sztori.
Az apám – jobb híján – pár éve vagyonőrként kezdett dolgozni. Néhány más, rövidebb megbízatás után a helyi egyetem (egy vidéki nagyvárosról van szó) egyik létesítményét őrizte. Az egyenruháján, igazolványán egy helyi cég neve szerepelt (akik egyébként helyben nagyon sok objektum – egyetem, kórházak, önkormányzati létesítmények – őrzés-védelmét látják el), viszont munkaviszonyban mindig az adott cég valamelyik alvállalkozójával vagy al-alvállalkozójával állt. Bizonyos időközönként új munkaszerződést kellett aláírniuk, átkerültek egy új cég alkalmazásába, a régi cég pedig bedőlt (jelentős köztartozással persze). Ezen nem lepődik meg senki, bevett gyakorlat. Bár felvet egy csomó munkajogi aggályt a dolog, a munkavállalók közül senki nem ugrál, mert kell a munka.
Ez így ment egészen 2016 februárjáig, amikor az édesapám lebetegedett, táppénzre került. Súlyos, daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, megkezdődött a kezelése. Nem volt abban a fizikai állapotban, hogy dolgozni tudjon, így tartósan maradt táppénzen. A problémák már itt elkezdődtek, ugyanis a pénz nem akart megérkezni. Az apám az aktuális alvállalkozó cég részéről egyetlen egy embernek ismerte az elérhetőségét, ő volt a kapcsolattartó. Ő váltig állította, hogy a cég részéről minden rendben, viszont időközben felvettük a kapcsolatot az illetékes szervvel (mivel budapesti székhelyű cégről van szó: Budapest Főváros Kormányhivatala, Egészségbiztosítási Főosztály), ők pedig azt állították, hogy nem érkezett be hozzájuk a „papírmunka”.
Végül egy lelkiismeretes ügyintéző közbenjárásával – neki nem tudom eléggé megköszönni a segítséget – megoldódott az ügy, folyósítani kezdték a táppénzt. Ezzel párhuzamosan a kormányhivatal megállapította, hogy édesapám 1 évig, azaz 2017 februárjáig jogosult táppénzre.
Június közepén édesapám egy komoly műtéten esett át. Miután a kórházból hazaengedték, augusztus 17-én levelet kapott a munkáltatójától, amely csak néhány szabvány adatlapot tartalmazott (pl. jövedelem/adóigazolás). Ezekből derült ki, hogy a munkaviszonya június 30-án megszűnt. Erről tehát 47 nappal később szerzett tudomást – a jogszabályban előírt határidő egyébként 3 nap.
Édesapám június 30-án – a munkaviszonya megszűnésekor – az intenzív osztályon lábadozott cselekvőképtelen állapotban, de a telefonja végig nálam volt, az e-mailjeit olvastam, minden postai küldeményét átvettem és elolvastam, így bizton állíthatom: nem kereste senki. Mint később kiderült, ekkor volt az aktuális cégváltás, a kollégáival új cég létesített munkaviszonyt, neki viszonyt simán csak megszűnt a munkaviszonya, és erről nem szólt senki. A régi cég egyébként május óta végrehajtás alatt állt, novemberben pedig elrendelték a kényszertörlését.
2015-ben változott a vonatkozó szabályozás, és kivezették a passzív táppénzt, így a munkaviszony megszűnésével azonnal megszűnik a táppénz jogosultság is. A táppénz akkor maradhat folyamatos, ha az ember 30 napon belül új munkaviszonyt létesít – 30 napon túl jön a „reset”, és minden 1 napnyi munkaviszony után 1 nap táppénz jár.
A fentiek miatt a 30 napból eleve kicsúsztunk, így elvi esély sem maradt a táppénz folyamatosságának fenntartására.
Jobb híján álláskeresési járadék iránt adtunk be kérelmet. Itt szintén az ügyintéző jóindulatán múlt minden, mert elmondása szerint ilyen ellátást nem kaphat olyan ember, aki nem keres állást (márpedig az édesapám nem volt abban az állapotban, hogy dolgozni tudjon). Az ellátáshoz szükséges dokumentumok összeszedésekor számoltam össze: az édesapám az elmúlt 3 évben nem kevesebb, mint 12 cégnél dolgozott – volt, ahol csak néhány napot –, miközben ugyanazt a munkát végezte.
Végül úgy döntöttünk, jogsegély szolgálat segítségével jogi útra tereljük az ügyet. Az azonnal kiderült, hogy az államtól nem számíthatunk semmire, a bíróság nem állíthatja vissza a táppénzt, hiszen az ügyben a munkáltató a ludas, több szempontból is megszegték a felmondásra vonatkozó szabályokat. Abban mindenki biztos volt, hogy a cégtől lehetetlen lesz pénzt szerezni, ennek ellenére úgy határoztunk, végigvisszük az ügyet. Október végén megvolt a tárgyalás, ahol az alperes természetesen nem képviseltette magát. Édesapámnak megítélték az elmaradt táppénzt (csökkentve a 90 napnyi álláskeresési járadék összegével). Az ítélet azóta jogerőre emelkedett.
Az álláskeresési járadék 90 napja közben lejárt, és jobb híján (miből éljen az az ember, aki dolgozni nem tud, és a táppénzt „kihúzták a lába alól”?) elindítottuk a leszázalékolás folyamatát, a végéig viszont már nem jutottunk el, mivel édesapám november végén meghalt.
A tanulság? Hát, az nem nagyon van. Maximum annyi, hogy nagyon figyeljen, aki ilyen „eldobós” cégnél dolgozik, pláne ha egészségügyi gondja akad. Úgy látszik, nem igazán van akarat a jelenség felszámolására az országban, pedig biztos vagyok benne, hogy komoly milliárdokkal károsítja meg a költségvetést, és közben több ezer munkavállaló dolgozik hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben.
Még egy apró adalék: a munkaügyis ügyintéző hölgy szerint régebben szinte csak a vagyonőrökkel voltak ilyen gondok, de egyre inkább terjed, hogy pl. a takarítókat, konyhai kisegítőket is ilyen cégeken keresztül alkalmazzák.
Üdvözlettel:
FD
Hirdess a Munkahelyi Terror blogon és 1 HÓNAPOT AJÁNDÉKBA ADUNK. A részletekért KATTINTS!
